Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nem hiszek a véletlenekben

 


NEM HISZEK A VÉLETLENEKBEN

 

Írással telt papír, fehér-feketében.
Sok karcos sor, elér - e?
S ha látod, értesz - e majd?
A szavak, közökkel
-mint labirintus -
közöttük átjárók hosszú sora.
Tudo-e melyik hoz felém,
s melyik nem visz  el, sehova?

Betűk rejtette képek, jelek,
mint égen kelő Nap,
vagy alkonyi felleg.
Olvasol - e lelkemben?
Érintesz e? Én érintenélek,
  elér hozzád simító kezem.
Ha érzed, eltűnik a távolság,
lelkünk összeér  a csendben.

Reggelek párája illan,
álmok foszló képei,
nincs  se közel, se messze,
csak szívünk együtt lüktetései.
A tél tavaszba szelídül,
nincs fal, nincs gát, csak a fény.
Vagyunk aranyló hajnal küszöbén,
időtlen időben, örökké.

Egymáshoz vetkeztünk a létben.
Lehullott minden gőg, fájdalom,
tisztán adom a lelkem, s ölelésed
tőled is tisztán kaphatom.
Szavad szavamra hit, és bizalom.
Remények, - mint éjszakai fények-
kísérnek az utamon.. bízom benned,
kezem, kezedben hagyom.

Múlt életem idézed,
emlékeid enyémbe olvadnak,
  örömteli holnapot rajzolsz,
felhőket  terelsz, ladikom
biztos partra kormányozod.
Nem volt hatalmas a zaj,
csendben jöttél, halk zenével,
mely átmosta lelkem.

Múltunk új szimfóniát irt
lassan, a régi csendbe.
Kanyargós út egyenesbe váltott.
Én nem hiszek a véletlenekbe.
Megírtak mind, a találkozások.
Kitöltesz minden zugot.
Gyógyulnak fájó áthallások,
simulnak gyűrődéseik bennem.
Velem vagy, vagy tőlem távol,
lényed  sejtjeimben ott rezeg.
A sorok közötti várakozások
-mint selyemfonalak labirintusban-
őrzik visszatalálásod.
2014-1-17

 

 
 

Profilkép