Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nem mondhattam el

"Nem mondhattam el senkinek. Elmondom most, mindenkinek!"
Csalódtam…
Csalódtam. De ez a csalódás nem mindennapi módon fáj.
Elmondok egy történetet az én látószögemből, és kérem, ne ítéljen el senki, mert lehet, hogy az ismereteim hiányosak.
Barátom volt, majdnem egykorú velem. Irodalmár, verselő, előadó, a magyar kultúra szerelmese, és tanítója. Ember, emberi természettel, jó tulajdonságokkal, jó képességekkel- Istenfélő és tisztességes. Jó indulatú és nagyon beteg.  Nem hibátlan, de nem elviselhetetlen. Segítőkész, és szeretetteljes. Szóval ember.  És nagyon magányos.
Igaz, volt gyermeke. Voltak (vannak!) unokái, akikről annyi szépet mondott, akiket mindig tanítani akart arra, amit tudott. Csakhogy a gyermek nem vállalta őt apának, az unokák nem tekintették nagypapának. Egyáltalán embernek sem.
Aztán, valahogy nem bírta tovább.
Egy csendes vasárnap estefelé, pünkösd ünnepén, mentő vitte be, még üzent egy barátnak a kórházi csomagjáért – ami mindig össze volt készítve, mert az utolsó két évben többet volt kórházban, mint  azon kívül. Megkérdezhetnék, a fia nem volt elérhető? NEM: Megtagadott minden kapcsolatot vele. Ő és családja mind. Évek óta.
A barát hétfőn ment a csomaggal, de már felesleges volt. Belealudt az örökkévalóságba.
Sokszor volt téma az elmúlás, az utolsó időkben nagyon szenvedett. Annyira otthontalan volt, és annyira magányos. Egy 3x4 méteres munkásotthon szobában élt, alig bútorral, minden luxus nélkül, a külvárosban. Nem ecsetelem, mindenki képzeletére bízom. Főzni, mosni a szobában nem lehetett. Nem volt Tv. számítógép, vagy rádió.. A mellék helyiségek a folyosón. Gyökértelen emberek mindenütt a házban. A környék sivár. Zajos, poros.
Abban egyeztünk meg szombaton, hogy keressük, melyik kórházban van, de mivel nem jelzett ki a telefonja, nem kerestem csak hétfőn. A telefon akkor sem volt bekapcsolva. Se kedd, se szerda, és egész hét végig nem. Akkor elhatároztuk, ki megyünk a lakásra, megnézni mi van vele? Onnan tudtuk meg, hogy már valahol égi utakon gyalogol. A kórház, a portást értesítette, hogy barátunk vasárnap éjjel eltávozott egy másik dimenzióba.
Még egy hét telt el azzal, hogy valakinek el kellene temetni.
Ez is megtörtént, egy újabb hét után.. És ez hozta a csalódást. Csalódást az Isten emberében, a teológiát tanult gyermekében, és annak családjában. A beszédet, ami minden volt csak nem szent, és nem búcsú, a családja, és egy barát-pap darálta le. A temetés számomra egy olcsó színjáték volt. Bosszú az apának, kigúnyolása a Mindenhatónak. Szégyene az emberiességnek, és a hitnek. Szellempárbaj, a már nem létezőnek adott pofon.
Szerettem volna elköszönni tőle, nemcsak én. Nem adtak engedélyt rá. DE egy ember mégis megtette, nem merték a rokonok előtt megtiltani. Én nem. Én csak magamban köszöntem el, és a lelkiismeretem bántott, meg tettem e mindent, mint ember, amit meg kellett volna tenni érte?
Hiszem, hogy Isten befogadta. Sajnos nem adatott meg neki, hogy szülei és testvére mellé kerüljön, ahol várta egy üres hely. Szét szóratott a pora, hogy soha senki ne mehessen el egy szál virággal hozzá, emlékezni.
Csalódtam. Az emberségben, a fiúi kötelességben, amit a tíz parancsolat is meghatároz, és Isten szolgájában is, aki hívatásaként, és emberként is, rosszul vizsgázott előttem.
Emlékét sokan őrizzük. Hiszem, hisszük, hogy az Úr országa nyitva volt előtte. Mert Isten jó, megbocsájtó, és szerető.
Egyetlen mozzanat motoszkál a lelkemben. Mire tudja tanítani az a hitoktató a gyermeki lelkeket, aki nőként és anyaként támogatón volt részese ennek az embertelenségnek?