Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nem tudok elbúcsúzni

 

 

                                                 Nem tudok elbúcsúzni.
Volt egy időszak, amikor a barátaim diploma osztására jártunk, és ünnepeltünk.
Aztán esküvőkre, majd keresztelőkre, és az unokáink ballagása, esküvője jött.
És egyszer csak belépett a kaszás…
Mert „mindig a jók mennek el…”
Nem tudok elköszönni, még túl friss, hogy elhiggyem, dimenziót váltott.
Egyik este, talán két hete, beszéltünk. Másnap bemutatásra készült a budai tüdőkórházba. Vártam, majd jelentkezik.
 
De az idő múlt, és a csend egyre mélyebb lett. Gondoltam, talán benntartották. Hívtam minden elérhető lehetőségen, mélben, telefonon, mobilján. Hol kicsengett, hol foglalt volt.

Reménykedtem.
Aztán jelentettem a telefonját hibára. Két nap után visszaszólt a hivatal, kikapcsolva a mobilja, és kihúzva a vonalas lakástelefon. A szerelőnek, a hibaelhárítónak, ezúton köszönöm. Megtette, hogy a lakásra kiment, és megtudta, barátunk eltávozott.Köszönöm Krisztinának , leányának,  hogy megírta, látván keresésünket, apukája  meghalt,
Nem tudtam elhinni. Ma sem tudom, tudjuk elfogadni. Húsz éves barátság volt. Segítőkész, és jó szakember. Becsületes, és nagyon emberi. Egy viharkár hozta az ismeretséget, a fél tetőnket felgöngyölte a szél. Őt találtam a neten a kerülethez legközelebbi szakembernek. Nem csalódtam benne. A tető az óta is masszívan bírta a viharokat. És majd minden évben akadt tennivalója a száztíz éves házunkon. Ez alatt, egy szoros barátság is kialakult közöttünk. Jókat beszélgettünk. Nekem olyan volt, mint egy bástya, ha gondom volt, kerestem, és kaptam tanácsot, ami mindent kisimított. Szeretett minket, és szerettük.
Nem tudok napirendre térni, hogy egyetlen év alatt, sőt nem is egy év, csak egy fél, idáig jutott. Egy nem diagnosztizálható betegség elvitte. Nem tudták megmondani mi a baja. A kór nálunk ismeretlen, és nincs rá gyógymód sem.

Az űr utána nagy.Még sok nap kell ahhoz is, hogy megértsem, visszavonhatatlan, ami megtörtént. Nyugalmat, békét kívánok neki. Megérdemli. Isten veled kedves barátunk. Az emlékek nem múlnak el. Mostanában gyakran mondom, sajnos, mert „mindig jók mennek el..” És, sajnos mennek.

Talán ő járt jobban, nem kell megélnie azt a szörnyű jövőt, amit előírtak nekünk.