Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Önéletrajz avagy ganéjságaim I.

.
(Egy tinédzser fiú naplója I.)
Hát, mikor is születtem? Jaj, nagyon régen. Azt hiszem háború volt. Nekem szörnyű életem volt. Hihetetlen, de igaz. Kérem szépen nekem volt apám. Még születésem előtt lett, és el vette az anyámat, úgy hogy ketten  vajúdtak velem. Aztán végül is megszülettem. Csak egészen rövid ideig voltam a kórházban, jött az apám, és gyorsan hazavittek. Nem is értem, miért siettek annyira, hiszen otthon már volt nekik egy gyerek, aki állítólag a bátyám volt. Azt mondták, a bátyám már nagyon várt, mert magányosnak érezte magát, és mindjárt akart is velem játszani, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá. Ez az együttjátszás sehogy se jött össze, mert mire megjött a kedvem, addigra ő már talált más játszótársat, valami idétlen kis szőke csajt az óvodából, ezért el is ment otthonról, csak este hozták haza, napközben azzal az idétlen szőkével játszott az oviban, és mindig arról dumált, rám se nézett. El tudják képzelni mennyire unatkoztam? Szörnyű volt, ahogy az apám gügyögött, meg beült velem a kádba, és halacskázni akart.
Aztán az az idétlen óvoda, hát kérem, az aztán mindennek a teteje volt. Az óvó néninek olyan kappan hangja volt! Az agyamra ment, A kaja is olyan volt, amit nem szerettem. No és az a rengeteg kézmosás, meg fogmosás, fúj! Alig vártam, hogy vége legyen. De én ebben se voltam szerencsés. Én nem tudom a bátyám hogy tudott lelkesedni az iskolának, én ki voltam belőle ábrándulva. De hiába mondtam az anyunak, hogy nekem nem kéne iskolába menni, tudok én mindent ami nekem jó, a többi meg amúgy se érdekes. Megmondta az apámnak, és ő meg elővett, hogy beszélgetni akar velem. Az tök jó, mert én is azt akartam, mint férfi a férfival. El akartam magyarázni neki józan férfiassággal, hogy nekem nem muszáj iskolába menni, mindent megtudok tanulni, amire szükségem van, de a szüleim nem én választottam, hanem csak úgy lettek, ezét nem is érthettek meg.
Tudják önök, milyen szörnyű az, ha egy kisgyereknek szadista szülei vannak? Mer ők azok voltak. Szadisták. Egy teljes hétig nem kaptam csokit, mert nem akartam iskolába menni. Hát szülő az ilyen? Most őszintén? Ugye hogy nem? És ezzel még nincs vége, mert ők vittek oda, és jöttek is értem. Rengeteget törtem a fejem mit tegyek, aztán kitaláltam, hogy én már nagy vagyok, nem kell elkísérni, egyedül is eltudok menni, de az anyu addig sipákolt, amíg az apu  rá nem állt, hogy na jó, még egy darabig elkísér. Aztán mégis ráállt, hogy na jó, menj csak egyedűl. Hát hülye azért nem vagyok. Menetem is, de nem a suliba, ki a játszótérre, bele a táska a bokorba, én meg neki a hintának! Hujjé!! Üvöltöttem bele a világba. De kár volt. A hinta nem mozdult, mintha lefogták volna. Tán valamiben elakadt, hát hátra néztem.  Nem találják ki mi történt velem. Mert nekem olyan szerencsétlen életem volt, hiába volt jó az eszem, mégse sikerült soha semmi. Nem találják ki mi történt. Az apámmal néztünk farkasszemet.
Hát te mit keresel itt apa? Kérdeztem tőle, kissé felháborodva. Neked nem a dolgozóba kellet menni ma?
És, mit gondolnak, mi volt a válasz? Azt mondta, ma szabadnapot kért, hogy velem tudjon egy kicsit hintázni.
Erre már elsírtam magam. Hogy lehetek ilyen balfék, hogy pont kitalálta mit akarok?
Most meg miért bőgsz, kérdezte. Én még nem is mondtam semmit.
Úgy is tudtam, mi lesz a mondás, és nem is csalódtam.
No, fiatalember, most összekapod magad,és irány a suli, mert mindjárt el is késünk. Azzal felkapta a táskám, és szedtük a lábunkat, annyira, hogy fogta a kezem, és én meg szaladva tettem meg az utat mellette az iskoláig.
Szörnyű terrorral ment az iskola. Szinte főfoglalkozásává vált a szüleimnek, hogy ellenőrizzenek, az anyu a leckéket kérdezte ki mindennap, apu meg nem szállt le rólam, mig az iskola kapuban  el nem tűntem, jó irányba. Úgy hogy nem érte meg rizikózni.
Aztán csak vége lett az általánosnak, de nem akartam otthon maradni, a bátyám már rég gimnazista volt, nekem is muszáj volt utánamenni, hogy el ne korcsosuljak, mert a szüleim szerint, aki nem tanul, az elkorcsosodik. Nekem nagyon jó eszem van, azt mondták a nevelőim, csak nem arra használom, amire kéne.
Élet az ilyen? Nem kérem, nem az. Nekem, kérem, nem is volt gyerekkorom. A szüleim kegyetlensége, kísérte az életem. Én nem tudtam a piacon elcsenni egy almát, vagy a szomszéd fájáról leszedni egy pár diót, mert az anyu meghozta, megvette, és az asztalra pakolta, hogy együnk. De az nem olyan, és ezt sehogy se tudtam neki elmagyarázni, hogy a fáról leszedve az az igazi.
A szomszéd Laci bácsinak volt egy hatalmas cseresznye fája. Már piroslott a ropogós, gondoltam az egyik reggel korán megszedem a táskám vele. Át is surrantam, a létra ott volt a fa alatt, összehajtva. Gondoltam felmegyek, két perc alatt megszedem a táskám, viszek a skaccoknak is egy kicsit. Elképzeltem, milyen jó fej leszek náluk, és észre se veszik, hiszen annyi van a fán, egy két kiló nem tűnik fel. Gyors voltam, már tele is volt a táska, indultam lefelé, és ez az én rohadt sorsom, a létra nem volt sehol. El nem tudtam képzelni, ki és mikor vitte el, egy volt a lényeg, létra nélkül nincs lemenetel. Leugrani nem lehetett, hiszen olyan magasan volt a törzs, hogy kitörött volna kezem, lábam, ha leugrok, és észre is vesznek. Ültem hát a fán, gondoltam majdcsak elmennek az öregek, de nem ment el senki. No, most mi a franc lesz itt velem, sulinak lőttek, és nekem meg pisilnem is kellett már. Azt meg is oldottam valahogy, na de a többi?
Már tíz óra körül járt az idő, mikor látom Laci bácsit kimenni a házból. De a Marika néni még otthon van, nem ugorhatok le sehogy. Hova megy az öreg? Hát nem mihozzánk? Atya ég, minek megy ez anyámhoz?  Igazán elkapott a frász, ha anya megtudja abból nagy baj lesz. Meg kell előznöm a dolgot. Gyorsan neki fogtam a lefele útnak, és hátamon a táskával leugrottam a földre. Jól összevertem magam, de felálltam, és meg indultam a házba befelé. Kopogtam Marika néninek, beköszöntem, és mondtam, szedtem nekik egy kis cseresznyét, mert láttam, hogy idősek, és mennyire nehéz a létra, meg a felmászás. Azzal kiborítottam a levelestől letépett kb két kiló fele-zöld cseresznyét, és csókólomot köszönve, rohantam kifelé.
A kapu zárva, az úton az anyám, és Laci bácsi lépegetnek a kapuhoz.
Azt hittem a föld megnyílik, de nem tette.
Hát te mit keresel itt? Kérdezte anyám. Nem jutott eszembe semmi, csak lehajtottam a fejem.A hátam mögül jött a válasz, Marika néni mondta helyettem, megkímélve attól, hogy hazudjak. Angyalom, segített nekem cseresznyét szedni.
Én pedig vérző térddel összekarcolt karral, szakadt inggel, mocskosan a bezabált gyümölcstől, rohantam az iskolába, ahonnan már kifelé jöttek a többiek.
Csak este tudtam meg, hogy az öreg mindent tudott, látott, és átment azért, hogy elmondja az anyunak, vigyen cseresznyét, mert nagyon szerethetem, ha ezért még lopni is hajlamos vagyok.
Szóval, nekem kijutott. Egy ilyen háttérrel mentem neki a felnőtté válásnak.

Folxt.köv.

2015