Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Önéletrajz avagy ganéjságaim II.

2 rész.
A felnőtté válást nagyon siettettem, mert azt gondoltam, akkor már a magam ura lehetek, nem szabja meg senki, mikor kelek, mikor fekszem. És, a legjobb az lehet benne, hogy nem kell majd iskolába járni, és a sok buta értelmetlen dologgal tömni az agyam, oly mértékig, hogy a végén egy önálló gondolatra se legyen se erőm, se időm.
Amikor tizennégy évesen megkaptam a személyi igazolványt, boldogan gondoltam arra, hogy elmehetek egy koncertre, és semmi baj, ha mondjuk, utána bemegyek a srácokkal egy kis sörre, és megdumáljuk az eseményeket. Ha elmegy az utolsó villamos, hát elmegy, hazabaktatok gyalog, hiszen van igazolványom, nem kell az apu, hogy igazoljon.
Már alig vártam az alkalmat, hogy kipróbálhassam. Nagyon sokat nem kellett várakozni, hiszen jött a május elseje, amikor akácillat hömpölyög a dohos belvárosi sikátorokban. Majálisok vannak minden kerületben, minden téren, meg művházban. A ligeti sátrakban éjjel is van kiszolgálás, hiszen hajnalig táncolók foglalják a helyet a hatalmas úton, az utcabál miatt. Az idő is olyannak bizonyult, se hideg, se eső, a hőmérséklet délben elérte a húsz fokot.
Az ősök nem mentek a felvonulásra, végre nem kötelező, mondta az apám, egyébként is volt egy nadrágszíj parcellájuk, egy szerszámos faházzal, amit a fater csak „kódisnak” hívott, és az anyámmal ők odamentek, csinálták a kerítést, hogy a nyárra olyan legyen, ahol majd lehet bográcsozni, meg kifeküdni, napozni, akár meztelen is, ahogy az anyu szerette volna. A bátyámnak már volt egy bejáratott tyúkja, ők az iskolával mentek valami barlang túrára. A vakarék tesóm meg az faterral tartott. Ő nagyon csüggött az apámon, imádta, ha az öreg leereszkedett hozzá, és bevonta a dolgaiba. Jobb is, ha én nem voltam velük, mert akkor én lettem volna a fekete bárány, aki elfajzott, az öcsém meg a bezzeg gyerek.
Ja, nem tudják mi is az a bezzeg gyerek?  Hát az, akinek mindig minden rosszul jön össze, és a szülei is kiélezik, hogy bezzeg ennek, meg annak sikerül, csak te vagy az a szerencsétlen, aki mindenre képtelen. No, ezt a szerepet utáltam a legjobban. Ezért, ha csak tehettem, ki is bújtam belőle. Az ilyen „kódisokon” az anyu paprikás krumplit főzött a szerszámos faházban, egy petroforon, az apu meg ásta a gödröket, és pakolta bele a beton cölöpöket a majdani kerítéshez .A Duna holt ága mellett volt ez a nyolcvan négyszögölös kistelek, ahol a faternak volt egy stége is a holtágon, és néha- néha még akadt egy hal is a pecabotra, amit az anyu azonnal meg is főzött.
Én igazából utáltam a „kódist”, mert a holtágon a nádas tele volt békákkal, és ezek állandóan kiabáltak, szúnyog meg annyi volt, hogy ha nagyot lélegeztem, tele szaladt a szám szúnyoggal. Mellesleg csíptek is. A Duna víz meg nem volt mély, úszni lehetett ugyan, de a vize elég zavaros, mocskos volt a sodrás hiánya miatt.
No, szóval, mivel így egész napom szabad maradt, a május elseje tök jól kezdődött. A legközelebbi célom a liget volt, gondoltam majdcsak találkozom ismerőssel. A ligetben virslit osztottak a hajógyáriaknak, hát beálltam a sorba én is, nem mondta senki, hogy nem illek a képbe. Kaptam egy papír tányérra két főtt virslit, egy kis mustárt,egy zsemlét, meg a pohár sört, amit mondtam, hogy az apunak viszem. A kutya se tudta, ki az apám, nem is kérdezte. Kimeneteltem a füves részre, ott leültem, benyeltem a virslit, és belekóstoltam a sörbe is, de nem ízlett igazán. Keserű volt, és olyan meleg, mint a ló pisi. Húztam egy nagy kortyot, aztán kiöntöttem a fűre, és a papírtányérral, meg a papír söröspohárral kinyargaltam a szemeteshez, mint egy igazán jó gyerek. Elgondoltam, ha a fater most látná, biztos nehezére esne, de megdicsérne érte. Elvigyorogtam magam, mert előfordulhatott volna, hogy az anyámnak oda súgja, „ te, ez a gyerek biztos beteg, a gyűjtőbe dobta a szemetet” No mindegy. Beledobtam.
Nem láttam ismerőst, amit nem is sajnáltam már, én mindig magányos farkas voltam, a gondolataimmal nem tudtam kapcsolódni soha senkihez. A bátyám mindig véglénynek csúfolt, amivel az apu is gyakorta egyetértett, olyankor egymásra néztek, és felröhögtek. Ő volt az eminens, apa büszkesége, és az öcsém példaképe. Én meg az elfajzott, a véglény. Eleinte nem akartam én rossz lenni, de úgyse hitt nekem senki, így aztán hagytam, nem tiltakoztam, és a végén már nem is akartam megfelelni. Minden hely ki lett osztva, nem harcoltam, nekem nem jutott, és passz. Mindenen csak röhögtem egyet. Eleinte sírva, később már büszkén, kiérdemelten.
Igazából semmi tervem nem volt a napra,gondoltam majd alakul, ezért elcsavarogtam a városban, megnézegettem a kirakodókat is a Flórián téren, aztán kikeveredtem a  gáthoz, majd újra be a városba, eléggé uncsi volt az egész, és fárasztó is gyalog. Pénzem nem volt, jó lett volna kimenni a vidám parkba, de ahhoz kellett volna némi pénz. Nem kértem, mert úgyse adtak volna. MI sose voltunk úgy családilag jól ellátva . A faterék még törlesztették a lakás árát is, és a három gyerek után, ami meg tudott maradni, azonnal a „kódisba” fektették, az volt az egyetlen menekülés a beton doboz városból a tiszta levegőre. Mi még szerencsés helyen laktunk, az utca nagy része családi házas volt, még valamiért nem került sor arra, hogy elvegyék az új panelok építése miatt A lehúzott .
A virslire lehúzott sor egy kicsit fejbe vágott. Elálmosodtam. Lementem a Margit szigetre, ahol nagyon sokan sétálgattak, elvegyültem én is. Kimentem a tóhoz, leültem a fűbe és nézegettem, ahogy a népek pénzeket dobálnak a tóba. Megfordult az agyamban, hogy ki kellene szedegetni, de ahhoz túl sokan voltak, letettem róla. Elnyúltam a padon, és csak bámultam a semmibe.
Ahogy múlt a nap, úgy ment el a kedvem is. Lassan átvánszorogtam a ligetbe, ugyan is valami esti buli készült a téren, a nagy katonai sátorban, és utcabál is, ahol a „limbóhintósok” adják a zenét. Kedveltem a rockit, Fenyőt még úgyse láttam élőben, gondoltam megvárom.
A részvétel nagynak ígérkezett, este hatfelé már eléggé telitett volt a tér- a sátorban ital, és édesség, főtt és sült kolbász, és én rohadt éhes voltam, de pénzem semmi, így csak nyeltem nagyokat. Haza is mehettem volna, hogy bekapjak valamit, de ha már otthon lennének az ősök, akkor nem engednének vissza. Így aztán koplaltam egy kicsit.
Kezdett pakolászni a zenekar, de előszór csak olyan bejátszók jöttek, nem a Fenyő. Kezdtem már unni az egészet, de mindenképp meg akartam várni, hogy tudjam, milyen egy igazi koncert. Odaálltam ahol a cuccot pakolták le, mondtam is, hogy szívesen segítek behurcolni, de állandóan elzavartak. Aztán a nagy ajánlkozásom révén, valahogy mégis bekeveredtem, valaki a kezembe nyomott egy összetekert hosszabbítót, hogy vigyem oda a színpadhoz. Hát persze hogy vittem. Dög nehéz volt, de végre lefoglaltam magam. Az idő meg szaladt, be is sötétedett, no, gondoltam, majdcsak elindul már valami. Hát így is lett, elkezdtek hangolni és beállítani a hangszereket.
Az a srác, aki a hosszabbítót a kezembe nyomta, hozott nekem egy papírtálcán egy darab sült kolbászt meg kenyeret, hogy kajáljak, és megköszönte a segítséget. Mit mondjak? Nyeltem, mint kacsa a nokedlit. Jól össze is haverkodtunk, adott névjegyet is. Még nem tudom, mit lehet vele kezdeni, de biztos jó lesz majd valamire.
Aztán feléledtek a hangszerek, és jött a műsor, majd megsüketültem, távolabb kellett mennem. Eleinte nagyon élveztem, de egyre fáradtabb lettem, álmos és még mindig éhes is voltam, de nem akartam otthagyni a műsort.
Az idő szaladt, hamar ott lett az éjfél, és akkor döbbentem rá, hogy ebből nagy baj lesz. Kaptam magam, és szaladtam valami járművet találni. Persze pénzem, bérletem nem volt, a buszon pedig jegyet kellene venni. Abban bíztam talán megúszom. A hátsó ajtón próbáltam felszállni és ott maradni közel, ha kell, hamar leszállok. Bevergődtem a keletiig, ott a metróra osontam be jegy nélkül, és meg is úsztam az Őrsig. Ott viszont a végállomáson beleszaladtam egy igazoltató rendőrbe. Kérte az igazolványt. Nem izgultam, hiszen van személyim, át is nyújtottam neki, de sajnos ez nem adott felmentést. Megnézte hol lakom, és elinvitált a kocsiig, majd betessékelt. Megkérdezte mit keresek itt éjjel majdnem egykor? Kiskorúnak otthon a helye huszonkét óra után. A szüleid tudják hol vagy? A személyi nem jelenti azt, hogy te éjjel kinn szaladgálj. Értettük? És most hazavigyelek, vagy az őrse? És menjek ki a szüleidhez, elmondani, hogy itt vagy? Nagy választásom nem volt. Vigyen haza, kérem, mondtam neki.
Hát, el lehet képzelni, mit szóltak otthon. Senki nem aludt, mindenhol kerestek már, de senki nem látott. Amikor a rendőr becsengetett, az anyu és az apu egyszerre szaladtak
Ha száz évig élek is, emlékezni fogok erre az éjszakára. Az apám nem bántott, de jobb lett volna, ha lever egy-két pofont, de csak annyit mondott „takarodj aludni, majd holnap számolunk.” Megkínzott arca, és anyám kisírt szeme sokkal jobban fájt. Mindenkép megfogadtam magamban, hogy soha többé nem teszek ilyet. A legközelebbi kimaradáshoz megvárom a tizennyolc éves kort. A bátyám és az öcsém már aludtak, csendben bújtam én is ágyba, és igen hamar el is aludtam. Hajnalban ébredtem, nem tudom, tegnap este a fater mit beszélt a rendőrrel, és kicsit szorongva gondoltam a beszélgetésre.
Reggel tudtam, hogy nincs idő a beszélgetésre, a fater elmegy korán dolgozni, és az anyu is  csak hétóráig van otthon. Gyorsan letusoltam, és mentem reggelizni.
Az anyu ott ült a konyhában, az első kávéját szürcsölgette, nagyon fáradtnak láttam. Megkíséreltem megmagyarázni neki, hogy semmi rosszat nem tettem, és már felnőtt vagyok, van személyim, vállalom a felelősséget magamért, és csak örülni akartam a szabadságomat. Sajnos, azt hiszem egyáltalán nem értett meg. Rám nézett, bement a szobába, szó nélkül, és becsukta az ajtót. Csak álltam ott, és nem értettem, mi az a hatalmas bűn, amivel ezt kiérdemeltem.
A fater  délután úgy jött haza, hogy elkapta a grabancom, és első nekifutással a fotelba lökött.
Nem ordított, ahogy szokta, csak elmondta, hogy vagy változtatok, vagy egy héten belül beadnak nevelőintézetbe. Közölte velem, hogy kimerítettem azt a teret, ami részükről még elfogadható, és itt bezárult a kör, innen nincs tovább..
A dolog megrázott, mint a kettő húsz, és nem tudtam mit is tettem annyira rosszul, hogy ezt a választ kiérdemeltem.
Hisz én csak….