Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Önvád II.


 

Mostani létem csupa búcsúzásból áll.
Sok jó barát után, most elment a kutyám.
Ebben a szörnyű, hogy én döntöttem így.
Elvetve, hogy Isten közbelép, ad neki esélyt.

Az orvosa nem adott. Azt mondta elég!
Egész kicsi teste egy komplett daganat
és a létezés neki örömet már nem ad.
Segítsek neki, ne szaporítsam kínjait.

Mivel nagyon szerettem őt, megöltem hát.
Öleltem, míg a méreg szívében dolgozott.
S mert nagyon szeretett, elhagyni nem tudott.
Fél órát tartott haláltusája, lelkem egésze kísérte.

Könnyeim mosták az útját. Azóta várok feloldozásra.
Lehet, hogy Isten majd megbocsájt nékem.
Én, magamnak talán sosem. Tizenhat éves hűsége
jussa halál, és szerető gazdája lett a gyilkosa.

Nem tudom elengedni, és menni ő sem akar.
Naponta hallom apró lábait, ahogy a hulló avar
zizzen. Éjente ugatása hallik a Holdra, felkavar,
megkérdőjelezi  amit döntöttem jogtalan, hamar.

Fénylő éjfekete szőre még a kefében pihen.
Nincs erőm szemétbe dobni. Annyira fáj!
Ha beleszippantok, érezni meleg kutyaszagát.
Sarokban elárvult fekhelye, hol naponta hazavárt.

Sok jót adott, és soha nem vétett hibát.
Minden családtag imádta, ő minket szolgált.
Értette minden szavunk, örömünk, bánatunk.
Igyekezett megfelelni, ahogy mi nem tudunk.

Szófogadó drága jószág volt, bocsánatát kérem,
Istent játszottam, hogy a szenvedéstől megkíméljem.
2016.10.15. 9 óra 30