Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép

Önvád

Tyúkléptekkel mértem a végtelent,
adósaimmá váltak a szavak,
kihunyt szerelmek, hazug vallomások
hamuja alatt halódik összetört
szívem. Éjszaka van. Messze a reggel,
hol harmatcseppek gyöngyét fűzik
a mezők, nem érem el. Fölöttem
csak fekete pont az ég.
Létezésünk gyengéit kutattam,
és egyre csak mélyült a gödör
alattam. Észrevétlen fontak
át- meg át, hazug szavak
hínár-karjai, letépni őket
nincs már elég hitem, megölnek
a létezés örök gondjai.

Tyúkléptekkel mértem a végtelent,
magamnak így szabtam fájón szűk
határt. Lassan elsüllyedek a
gyilkos mocsárban, s nem marad
utánam, csak síri némaság.
Zsíros-kenyérre cseréltem
szabadságomat,elhallgatásra
lázadó hitem,cserébe nyugalmat
akartam, és cseppnyi fényt,
mit a naplemente még ígért.

Keserű lett számban a kenyér,
megkötözött szárnyam felsebezett,
hűségem gyermeke fájó nyugtalanság,
s a némaságtól nem lettem boldogabb.
Bp.2006