Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


OTT, A DOMBOKON TÚL.

J.L. AZONOS CÍMŰ KÉPÉHEZ.

Ott a dombokon túl, egy másik világ van,
lelkem mégis itt bolyong, régi hazámban.
Karjaim, még hitvesem ölelik lágyan,
haló álmunk siratja, nem múló vágyam.

Összenőtt gyökerünk nem hoz már levelet,
múltunknak nincs jövő, többé nem is lehet.
Kiszáradt ágaim megcsavarta idő,
mellettem út, azon túl zöldölő mező.

Lelkemben odaát az igazi haza,
mégis, ha ott vagyok, ide jövök haza.
Ott pihen a múltam, gyermekkor virága,
jövőm zálogaként nézek e világra .

Ott a dombokon túl, egy új élet éled,
régi szerelmeim, temetnem kell végleg.
Az álmok még fájnak, lelkemben úgy égnek,
eddigi életem, hogy tagadjam én meg?

Gyökereim szimplán, csak föld mentén nőnek,
barátságok útján, lassan szétterülnek.
Míg idegen vagyok, nem nőhetnek mélyre,
áldozata lehet, minden szélsőségnek.

Mikor jön az idő, amikor már nem fáj?
Mikor lesz szívemben hazámmá ez a táj?
Mennyi az épp elég? És mikor már, nem sok?
Leszek-e egy egész, vagy két fél maradok?

Bp.2012-7-30