Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Kép

 

 

Piros cédulás ház


Az 1946-os esztendő már a végét járta. A disznóölések időszaka volt, de ebben az időszakban nem sok helyen sivalkodtak hízott jószágok a böllér kése alatt, ahol volt is, azt mondták, ez csak pattintás volt, nem ölés, mert a jószág a mázsát ha elérte, az már igen jónak számított. Megöltük mint a bolhát,- mondták ilyenkor.
Cudar kemény volt a november, a hó is nagy, tüzelő meg gyérebb, a kemencék se tartották sokáig a meleget,  csak a száraz gazt égették el benne.
A háború még csak bakugrásnyira maradt mögöttük, össze kellett húzni a nadrágszíjat.

A járvány felütötte a fejét, és az orvostudomány még nem állt azon a fokon, hogy minden beteget meg tudna gyógyítani. Még orvos se volt elég, lassan jutottak el ahova kellett
Azon a november végi estén, a Barta családban is sokáig égett a lámpa, ami biztos jele volt akkoriban annak, hogy beteg van a háznál. A betegség szomorú dolog, meg nehéz is, főként, ha gyermek az. Bartáéknál sok apró gyerek volt, négy lány, és egy kisfiú. Az ember mindig fiúra várt,- hogy a nevem vigye tovább valaki, kell a fiú!- mondogatta. Hát lett is nagy sokára, ötödiknek. De olyan madárcsontú volt a lelkem, gyengécske, sápadt, mint akibe hálni jár a lélek. Az apja szeme-fénye lett, úgy óvta még a széltől is, ha tehette volna üvegbúra alá rejti, hogy baja ne essék. Az asszony pörölt is vele. Juliska  kicsit zsémbes, kemény asszony volt. Olykor, mikor már nem állhatta, oda-oda mondogatott az urának.
- Oszt mit akar kend a gyerekbül? Kisasszonyt? Majd tán kesztyűt ad a kezire is, hogy fel ne törje az ekeszarva! Még ilyet ki látott!
- No, asszony hallgass mán, mindig jár a szád, ha kell, ha nem, - mondogatta  az ura, de nem volt ez komoly, csak olyan zsörtölődés féle, aminek nagyobb a füstje, mint a lángja.
Tudta az ember, hogy gyengécske a csöppség, de abba bízott, majd csak megerősödik, hiszen  kell is majd neki a segítség, egyedül nem boldogul a földeken. - Istenem, de mikor lesz az még, meg is kék érni-, sóhajtozott néha, amikor erre szaladt a gondolata. A fiúcska mindig ott tipegett az apja nyomában, amikor csak tehette, és vitte is magával gyakran a szekérrel, meg az istállóba is, mutatta neki, hogyan csutakolja az egyszem lovat.

A baj az olyan, hogy mindig akkor érkezik, mikor legkevésbé várják. Akkoriban a fertőző beteg gyerek otthon maradt a családban, mert a közelben nem is volt kórház, és ha lett volna is, tán akkor se adják oda, ha nem muszáj. Elég nagy volt a halandóság, a gyengébbeket vitte a torokgyík, meg a kanyaró, a skarlát.. vagy a szamárköhögés. Bartáék háza falán is ott díszelgett a piros cédula, ami azt adta hírül a  környezetének, hogy járványos beteg van a házban. Ilyen helyre a gyerekeket nem engedték elmenni, nehogy elkapják.  A négy lány közül kettő már nagyobbacska volt, elemi iskolás, kettő még kisebb, 3- és 5 évesek, és a fiúcska, aki olyan kettő és fél lehetett.
Már szaladgált, de még  beszélni csak keveset, alig-alig.
Mondta a doktor, hogy a két beteg iskolába nem mehet, mert megfertőzi a többit, de a leckét se hozta nekik senki, mert a cédula nem engedte, így aztán, majd utólag kell behozniuk, ha tudják. Azt is mondta a doktor, hogy a többi hármat el kell különíteni . De hát hova?
Bartáék ámbitusos, hosszú házban laktak, ami tulajdonképpen tipikus parasztház volt azon a környéken, nagy szoba, búbossal,  nagy konyha, ahonnan a kemencét is fűtötték, volt benne egy berakott csikósparhelt, ahol  Juliska főzött. A konyha, ha tüzelt a kályhában, jó meleg volt, így általában nappal ott voltak, no de a szobába aludtak mind. A kamra nagy volt, de ott a búzászsákok, a kukorica, egy nagy standér taposott káposzta, a gerendára felkötött  rúdon a füstölt szalonna, háj a kolbász, már ha volt, mert mostanra igen üres lett az a rúd. Mondta is  Mihály Julisnak,- itt lassan az egér is éhen hal.
A ház még nádtetős, a fala vagy hatvan centis vályog, ami télen tartotta a meleget, nyáron meg jó hűvös maradt. Apró ablakaival, ahogy az estébe gyúló lámpavilág kiszűrődött, olyan volt a téli éjszakában mint egy hunyorgó nagy bogár.
Elkülöníteni  lehetetlenség volt a beteg gyerekeket, ezért számítani kellett arra, hogy a többi is megkapja a kórt. A kicsi hegyi faluban nem volt orvos. Kijárt a városból a doktor, lovas kocsival. De mire érte küldtek, vagy telefonáltak, az sok idő.
Anna a legnagyobb, torokgyíkba esett, Juliska petróleumos rongyot csavart hurkapálcára, és azzal ecsetelte a gyerek lepedékes, beszűkült torkát. A láztól égett  testet priznicbe rakta. De ott volt a másik is, akin a kanyaró vörös foltjai jelentkeztek. Mondta az orvos, ha keresztbe fertőzik egymást, akár meg is halhat mindkettő. Hogy tiltsa meg a gyerekeknek, hogy ne érjenek egymáshoz?
A kicsiknek meg hiába mondta, tél volt, kimenni se lehetett, és a bezártságban a gyerekek egy légtérben, akárhogy tiltotta is, csak fertőzték egymást. A doktor a városból,
 ami úgy tíz-tizenkét kilométerre lehetett, másfél óra alatt ért ki. Gyógyszertár is csak a városban volt. Mihály befogott, hogy elhozza a felírt gyógyszereket. Nem nagy út az, de ha gyorsan kell a segítség, bizony minden perc számít.

Julis is elment, ellátni az állatokat, megfejni a tehenet, és a boltba is el kellett szaladnia, kenyérért, mert már nem sütöttek otthon, jegyre adták..
Mire megjött, a kicsi Gyurika lázas volt. Anna látta már rajta reggel, amikor megetette, hogy valami nem stimmel. Égett a teste, és sírdogált, etetés után pedig a tejbegrízt hamarosan kihányta. Nem szaladgált, hanem csak feküdt a kicsi ágyacskájában. Kinyitották a szobaajtót, hogy a meleg járja át, mert a gyerek egész nap fel se kelt. Juliska, ahogy elvégezte a kinti munkát, döbbenten látta, hogy a kicsi magas lázban van. A ura elment a városba, mire hazaér, majdnem este, és a gyereknek orvos kellene. Biztosak voltak benne, hogy vagy a kanyaró, vagy a diftéria  kezdődik, mert ugyanazok a tünetei, mint Annácskának voltak. Annácska is lázas volt, gyenge még, és szédelgett, de már nem feküdt, lábadozott. Húgocskája a kanyaróval birkózott, még szinte egész nap feküdt, és állandóan borogatták a magas láz miatt. A két kicsi leginkább a konyhában lábatlankodott, ott játszadoztak, a dikón.. Ahogy az anyja megjött, Annácska is ágynak esett, kifárasztotta a félelem, amit az öccsén jelentkező tünetek miatt érzett. Mondogatta is az anyjának, doktort kell hívni. Felváltva rakták a hideg vizes borogatást a kicsi homlokára, és törölgették a mellkasát, de a láz nem csitult, és Gyurika már a szemét se nyitotta ki. Olyan volt, mint aki nincs is eszénél, nem nagyon reagált semmire.

Julis elszaladt a Bari Katiért, aki olyan füves asszony volt, sok mindenhez értett, hátha segít valamit, amíg az ura haza nem jön. Kati jött is, megnézte a gyereket, és azt mondta, sósborszeszt kell szerezni, és azzal kenegetni a mellkasát, hogy tisztuljon. Sósborszesz szokott lenni a háznál,  Julis feltúrta a konyhaszekrényt, talált is egy keveset, és azonmód elkezdte a kenegetést, de biz' nem használt semmit. Ha lehet azt mondani, egyre csak rosszabb lett. Ahogy múlt az idő, egyre sűrűsödött a félsz, hogy Gyurika állapota  komoly. A szeme kissé felnyílt, és azt látták, fel is akadt.  A szája kinyílt, habosodott,sűrűn, és görcsösen lélegzett, a kicsi mellkasa nagyot emelkedett, aztán vissza. Julis tiszta kétségbeesés volt, hogy az ura jönne már, mert orvos kell mégis, de azonnal. Menni se mert, maradni se tudott az öt gyerektől, azokat nem lehetett magukra hagyni. Délután két óra lehetett, amikor megjött az ura a gyógyszerekkel, és máris szalajtotta az orvosért. Telefonáltak a városi rendelőbe, hogy azonnal jöjjön a doktor, de a doktor nem volt bent, valahol betegnél járt, ezért azt mondták neki, tegye kocsiba a gyereket, és vigye, azonnal be a kórházba.
Julis megint Bari Katit hívta, hogy maradna a lányokkal, mert Gyurikát vinni kell. Bebugyolálták, Julis beült vele a derékba, Mihály meg csattogtatta az ostort, hogy minél elébb orvost kapjon Gyurika.

Sötétedett, mire a kórházba értek, pedig Mihály verte a lovat. Az orvos kiküldte őket, hogy kinn várjanak. Az ember nem tudott megülni, le fel járt, és a szíve, olyan volt, ami mindjárt megreped a fájdalomtól. Julis csak ült, és imádkozott, miközben hullottak a könnyei.

Talán egy óra is eltelt, az orvosok szaladgáltak a vizsgálóba ki, meg be, de nem szóltak hozzájuk, mintha ott se lettek volna.
Aztán egyszerre csend lett.
Sokára kijött a doktor, Mihály ahogy ránézett, érezte, hogy valami szörnyűség történik most vele.

Az orvos a kezét nyújtotta, és azt mondta, a kicsi elment.. Részvétfélét motyogott, amiből Mihály szinte semmit se hallott. Mondta azt is, boncolni kell, hogy megtudhassák, mi volt a baja, de valószínűleg vérmérgezés.
Vérmérgezés? De hát hogyan? Mitől? Mikor? Ezek jártak az agyában, hiszen annyira vigyázott rá, mint a szeme világára.

Hazafelé Julis hajtotta a lovat.
Az este olyan sötét lett, és olyan mélységes, mintha az egész Mátra-aljára egy nagy ponyvát borítottak volna, pedig alig múlott hat óra.

A lányok izgatottan várták otthon, és amikor Gyurika nélkül jöttek meg,érezték, hogy valami baj van. Nyomott és csendes volt az este, senki nem beszélt többet.
Bari Kati is olyan halkan ment el, hogy észre se vették.
Csak az üres kiságy volt ijesztő, mint egy felkiáltó jel.

A boncolás  vérmérgezést állapított meg. Az istállóban, a jászolból kiálló rozsdás-szög szúrta meg a kezét, párnappal a halála előtt.
20090718

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.