Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

Séta az alkonyatban

 A nappalok sűrűsödő ködén
egyre messzebbről jut el
hozzám a fény, s a botladozó
félhomályban,nappalból lett
éjszakában, őrzőm a nyári
lángolást, zöld repkényt,akácot,
vízcsobbanást, fürge gyíkok
hangtalan surranását, kék eget,
hívogató zöld teret, padot
ahol vártalak. A bealkonyult
délutánban tétova kezemmel
fogom a lelked. Te bátran lépsz.
Elfelejted, hogy előttem az út
a semmibe fut, s lépteim
a semmibe hullnak. Könnyeim
lenyelem, mélyre, hátra,
s görcsösen ránevetek
az arctalan világra.

Behunyom szemem, lelkem
kitárom. Két karom –ijedt,
támaszt kereső csápok-
kinyújtom, és várok, és várok.

Ott belül, mélyen, őrzök
egy világot: színeset, szépet,
lüktetőt. Zöldülő határt,
havas hegytetőt, meleg két
szemet, mosolygó biztatást, s nézlek.
Nézem a hangod, mert a hangod a kép.
Belőle tudom, mi fáj, mi rossz,
mi szép. A boldogság , a harag,
a könny, a szenvedés. Nekem a mosoly
a hangod, és a hangod a kép.

 

 1992