Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szavak nélkül.

Neked a csend, a hallgatás,
nekem a szavak.
Mondd, mi legyen?
Induljak el,
vagy visszavárjalak?

Nehezen viselem a csended,
némaságod nekem büntetés.
A hang nem játékom,
hanem a lelkem,
ami rólam, tükröt tart eléd.

A tiédben is ott rezeg a lélek,
amit hallok, de számodra fel nem fogható.
Mindig érzem, mikor meleg, kedves,
és azt is, ha kioktató.

Szeretem minden rezdülésed,
ha örömből, és szeretetből fakad.
Csak  kemény pattogó ne legyen,
akkor mindig ütnek a szavak.

A boldogság ritka vándormadár,
közénk is csak vendégségbe jött,
jó lenne, ha itt tudnánk tartani,
ha egyszer már hozzánk beköszönt.

Életünknek  nagyobb része eltelt,
sok szokásunk megcsontosodott,
szeretet és elfogadás
az egyetlen gyógyszer,
mitől a sorsunk elfogadható.

Hiba nélkül nem születik ember,
Hibátlan csak a Mindenható.
Nem a tökéletes, mit szeretek benned,
Hanem az esendő,
Mert attól vagy pont nekem való.

Sokszor mondom, ne vedd elcsépeltnek,
téged, amíg élek,
én  szeretlek nagyon,
de a lényünk már nem  változtatható.

A boldogságért sokat tesz az ember,
újjászületni még sem tud. Bizony.
Fogadjuk el egymást annak, aki,
ez a legtöbb, ami adható.

Édes volt az esti mese akkor,
én meg, - mit tagadjam-, fárad oly nagyon,
hogy kedves hangod
álomba ringasson.

Ne vedd bűnnek, és ne ostorozz érte,
büntetés az, ha nem hallhatom.
A gyengeségem, szégyenlem nagyon.

Ne feküdjünk haraggal és csenddel,
mert némaságban dermesztő a reggel.
Félbe marad akkor minden mozdulat,
ami a másnapban boldogságot ad.

Nem szeretnék bölcs lenni se okos,
és a sok beszédet kerülni akartam,
de szavak nélkül nem ember az ember,
remélem, hogy én most az maradtam.

2010-7-23