Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                                                                         

Kép

 Csend van. Érezni lehet, hallani látni, ahogy a külvilág levedlette nyűtt rongyait, és az otthonok család-magánya talán felfüggesztődik egy éjszakára.

Érezni az utcák csendjében a lélek befelé figyelését, a szent nagy várakozást, az évente egyszer megismétlődő Isteni csodát, kisded születik. Szeretet, tisztaság, ártatlanság, élet.

 Mert ez az igazi csoda.

A fények most belülről ragyognak, a lakások meghitt melegében ajándékokat bontanak, együtt, talán egymásra figyelve ülnek egy asztal köré, ami már maga is ünnep, ebben a rohanó világban. Talán tudnak beszélgetni, szívtől-szívig, lélektől-lélekig.

 Elgondolkodom, hogy az adás öröme- vagy kényszere?- hány családot vitt komoly anyagi teher elviselésébe, pedig adni nem ezt jelenti. Szeretni még inkább nem.

 Sokéves - gyermeklány hímezte - terítő van az ünnepi asztalomon. Azóta talán már nagymama az a lány, aki ezzel szerzett örömet nekem egy régi karácsonyon. Gyertyafény, búzakalász ragyogása, fenyőág zöldje árad az egyszerű vászon már-már foszlásnak indult hímzéséből. Sok karácsonyon szerzett örömet, óvom, védem, mert ma is a szeretetét érzem áradni belőle. Látom a törékeny szőke kicsi NDK-s Silkét, ahogy varrja, és csillogó szép szeme itt él, ahogy átadta. Bizony lassan harminc éve. Rongyaiban is átjön az érzése. Csilláromon tizenöt éve minden adventen egy régi barátság örömszerző emléke, négy szalma angyalka libben. Nagyon vigyázok rá! Örömet adtak, emlékszem a napra, búűző volt, amikor kibontottam a csomagot. Saját kezével készítette egy kislány. Nekem. Biztos, amíg fonta, kötötte össze a szalmaszálakat, rám gondolt, és ügyelt arra, hogy amit alkot, az szép legyen. Érzem belőle a munka izgalmát, látom szemében a várakozást, tetszik-e? Tizenöt éve, minden évben, amikor előveszem, és advent első vasárnapján csillárom aljára akasztom a négy szalma angyalkát, Orsi eszembe jut, és viszontszeretem ma is, nem csak ezen az estén, pedig az élet elsodorta közelemből.

 Emlékszem gyermekem szomorú arcára, amikor pénz híján, maga készítette intarzia-virággal lepett meg, és félt, hogy megsért vele, anyák napján. Az-az orchidea a mai napig él, virít a falon, és bár ő már férfiember, nekem, amikor a képre nézek a szeretete árad abból a szál virágból, és melenget, simogat.. Ma is olyan, mint húsz éve, gyermeki igaz, és tiszta.

Apró kacatjaim, ha nem leszek, biztos velem halnak, de addig, mint a szeretet ezernyi lámpása, itt lobog, és eláraszt fényével, feltöltődöm belőle, tudok továbbadni is.

Öreg szülém sok éves karácsonyi fenyődíszei, ahogy pakolta féltve, "majd jó lesz ez neked" a törődés az adás szent tüzével, ma is könnyet csalnak, mikor előveszem. Látom hajlott hátát agyondolgozott kezét, és érzem az éveken átívelő szeretetét is.

Ezek mutatják meg nekem, mi a fontos, és mi az igazi érték az életemben. A drága ajándék-bizsu szétszakadt, gyöngyei elgurultak, a több ezres parfüm elfogyott, a lemez megkopott. Már nem is tudom, ki volt az adója.

Sok drága ajándék-játék a ma esti fák alatt is, szemétbe landol hamarosan. Pár év, sem az adója, sem az ajándék nem hagy majd nyomot.

 A pénzvarázs hamis csillogás, és ami pénzért kapható, pénzzel bizonyítható, nem biztos, hogy szeretet. Talán csak kínos kötelesség.

Jó lenne ezen az estén újraértékelni néhány fogalmat.

 

2009.12.24.Az űrlap teteje

Az űrlap alja