Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                                             

Kép

 

SZÜLE
http://www.youtube.com/watch?v=nW8OwGXiOeo

  

Oly sok éve elment már, mégis annyira bennem van. Minden sóhaja, minden mozdulata ,  szerető simítása a hajamon elevenen él, érzem anyaillatát, ölelését, mégis oly keveset szóltam róla, hogy szinte szégyenkezem.

Nem tudom, boldog volt-e? Voltak–e vágyai, beteljesült álmai? Csak egyet tudok biztosan, hogy szeretni tőle tanultam. Most, hogy lassan korban utolérem, most érzem igazán, ki volt.

A család lámpása, aki elsőnek gyúlt minden hajnalon, csendben, hogy mire ébred a ház, meleg legyen a télben, és illatos cikória kávé, friss kenyér az asztalon. Utolsónak  bújt az ágyba, mindent a helyére téve, álmunk őrködve, lassan csendesen.

Néha meglestem, mikor kelt a hajnali szürkeségben, és hideg vízzel csapkodta arcát, hogy megébredjen. Néztem, ahogy hamuszín haját a fejtetőn két varkocsba fonta, aztán ügyesen kicsinyke kontyba csavarta, és kendőt kötött.

Visszarévedek, éled  a kép, amint estelente dagadt lábait kihámozta a  magas szárú cipőből, lapogatta fájó derekát. Látom, amint a földeken szótlan sorjázza a babot, kapál kukoricát, vagy épp palántáz a kerten.

Távozása gyors volt, és olyan űrt hagyott, ami pecsétet rakott a számra, nem mertem róla szólni, el ne szálljon, ami bennem róla megmaradt.

Az évek során sziklatömbbé keményült hiánya, és emlékét őriztem, mint lezárt ládikó a benne rejtett titkot.

Alacsony, kicsi öregasszony volt. Mikor én megismertem, már nem fiatalos, nem is hittem, hogy csak ötvenes. Keze nyomán  éledt a ház, virított a kert . Még a disznó is jobban hízott, a tyúkok többet tojtak, amíg ő etette őket. Kedi csak neki adta le a tejet, és a legjobb kenyérlángos sült a kemencéjében. Haragos hangját sose ismertem, mindig csak danolt. Ha szomorú volt, csak akkor hallgatott. Néha írt is, olyankor piros volt a szeme, és az fájt nekem. Vászonba szőtte álmait az öreg eszvátán. Büszke volt rám, és féltett.

Pirulok.

Messze laktunk az iskolától. Elsős voltam, az első pár napon a tanyától a nagy útig a hátán vitt, hogy a sár ne vegye le rólam a cipőt. Aztán kézen fogva az iskoláig, Délután a nagy út sarkán várt, addig a többiekkel jöttem, onnan megint a hátán cipelt haza. Csak egyszer esett meg, hogy nem várt ott, a szokott helyen, ahol a beton út véget ért, és én nem mentem haza. Leültem a kilométerköre és bőgtem. Pedig tudtam az utat, de nem akartam gyalogolni. A kocsi út sarában csúnya lett volna a cipőm. Zsarnokin vártam a jövetelére, míg  egy biciklis megállt mellettem. Kérdezte mi bajom? És kinek a lánya vagyok?

Megmondtam, és tudtára adtam, hogy nem bírok hazamenni, mert eltörött a lábam.Emlékszem, végigmért, mosolygott, felült a biciklire és elhajtott.

Nem sok idő telt el, nagyapám jött értem.

- No nézzük azt a törött lábat kis-cselédem! - Mondta, és végigtapogatta mindkét tipegőm.

Persze, hogy nem volt semmi baja, de eljátszotta, hogy elhiszi. Végig mozgatta mindkettőt, és közölte, az alkatrészek a helyükre kerültek, próbáljuk ki, aztán ha nem működik, a hátára vesz, és megyünk a kórházba.

Működött.

A "kórház" megtette a magáét.Szülém meg otthon, befáslizott lábát pihentette,  leesett a létráról, mikor barackot szedett a kertben a fáról.Ő engem siratott, hogy biztos bajom esett.

Nagyon szégyelltem magam.

Szelíd, szerető képe olyan tisztán maradt bennem, mintha  tegnap lett volna. Szeretete végigkíséri az életem, intelmei útvezetőim lettek, és példaként magaslik ma is előttem.

„Kislányom, legyél lámpása a családodnak, akit elsőnek gyújtanak, és utolsónak alszik ki, hogy mindig lásson, akinek szüksége van rád”

Életem nagy feladata, hogy megfeleljek neki.

2010.01.08.