Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Társkeresők I.

Részlet a Társkeresők c novellás kötetből

A város, eső utáni párában dunsztolódott, az emberek kigőzölgése erősen érződött a zsúfolt a villamoson, ahogy a testek egymáshoz értek. Augusztus vége volt.
Szinte émelygett ebben a nyirkos tömegben, a sokféle parfüm, izzadságátló és egyéb szagok, meg illatok keverékétől.
Alig várta, hogy leszálljon. Mire a Blaháig értek, teljesen rátapadt a testére a ruha. A Népszínház utcai lakás ilyenkor hűvösséget árasztott, mégis, mire a harmadikra ért, csurgott róla a víz. Lift nem volt.
Szinte letépett magáról mindent, és csak úgy, anyaszült meztelenségben kapcsolta be a gépet, -miközben folyatta a kádba vizet-, muszáj volt lehűteni magát, lemosni az egész napos izzadást, a port. Belenézett a levelezőjébe, van e már valami?

Egy éve élt egyedül, és kezdett rátelepedni a magány. Esténként, amikor magára zárta az ajtót, keserű könnyekkel küszködött. Egyre jobban hiányzott a társ, akihez szóljon, akit megöleljen, akinek főzzön, mert magának semmi kedve nem volt kotyvasztani. Gyűlölte az üres hétvégéket. Olyankor néha napjában kétszer is porszívózott, csakhogy menjen az idő. Azóta százszor végiggondolta, hol csúsztak el, de nem tudta magát hibáztatni a történtekért. Túl a változó koron, valahogy kihűlt. Nem kívánta a férjét, nem volt hozzá kedve. Nem ment a szex. Egy ideig elhazudta, de amikor a férje kibukott, akkor megvallotta, neki nem hiányzik, sőt, kifejezetten kellemetlen.
- Keress magadnak, -vágta oda-, intézd el, ahogy akarod, csak engem hagyj békén.
Az ember ezután nem közeledett többet. Csend telepedett közéjük. Eltelt egy pár hónap, a férj, elkezdett kimaradozni. Eleinte csak órákat, aztán bejelentette, „ma este nem jövök haza.” Ő meg csendben tudomásul vette. Aztán tavaly ősszel, közölte vele egy szombat délután, hogy elköltözik.
- Jól meggondoltad? Kérdezte tőle.
- Jól. Mondta a férfi.
- Akkor ereiggy. De visszaút nincs!
- Gondoltam, hogy a tartalék hamarosan betölti a helyem, vágta rá nyersen- ne izgulj, nem jövök vissza.
És elment. Ö meg nem tartóztatta, nem mondta, nincs tartalék, te vagy csak, de a szex nem hiányzik.
Nem váltak el, nem is beszéltek az-óta. Az ismerősöktől tudta, hogy a férje egy özvegyhez költözött. Semmit nem vitt el, csak a ruháit.

Mindketten a másikra vártak, hogy megtörjön, kérjen, vagy szóljon. Az idő múlt, és a magány kezdte kikezdeni. A lánya őt hibáztatta, az anyja, az urát.
Az utóbbi hónapokban, egyre rigolyásabbá vált, kibírhatatlan szokásokat vett fel.
Azelőtt az utcán csókolódzó párok láttán mosolygott, mostanában gusztustalan perverziónak találta, ahogy egymásba vannak gabalyodva. Hogy lehetnek ennyire tapintatlanok, szemérmetlenek, ezek a fiatalok!

Két hete, hogy csendben bejelentkezett egy társkeresőbe.
Azt írta a lapra mottóként „Téged kereslek”
Majd alá egészen apró betűkkel még annyit „Nem jó egyedül”
Fényképet nem tett fel. Le is égett volna az arcáról a bőr, ha valaki ráismer! Uram Isten! Árulja magát!
Naponta nézte, jelentkezik -e valaki? Eddig kétszer kapott üzenetet. Mindkettő jóval fiatalabb. Így is kisebbségi érzése volt, fiatalabbal nem kezdett, semmi jó nem származik belőle, csak szégyenkezne.
55 évével ugyan még elég jól bírta magát, nem látszott igazán ötvennek sem, de azért a tokája kissé megtelt, a mellei is akkor formásak, ha hanyatt fekszik, na és a gyomra körül, kipárnásodni kezdett az a bizonyos úszógumis hízás, pedig annyit gyötörte magát a különböző tornákkal, meg fogyókúrákkal, de nem hozott átütő sikert.


A postabontás üzenetet jelzett!
Nagyot dobbant a szíve, remegve nyitotta meg a levelet.
Pár szó volt benne. Illedelmes.
„Kedves hölgy! Szeretném megismerni, kérem, írjon nekem az alábbi címre, ha nem ellenzi a közeledésem. Tisztelettel: Márk.”
A szíve úgy vert, mint egy kovács -kalapács.  Milyen lehet? Ki lehet? Magáról nem mondott semmit. Most mit tegyen? Gyakorlatlan volt ezekben a dolgokban. És szégyellte is. Ő írjon? Mit? Meg kéne beszélni valakivel. De kivel? Nincs senki, akinek elmerné mondani. A mamája úgy se értené, csak legorombítaná,. „Árulod maga? Te céda!” Szinte hallotta. A barátnője nem tudta, nem merte neki elmondani. Biztos kinevetné. Tán még meg is szólná. „Vén fejjel pasizni akarsz?”
A lánya meg? Arról jobb nem beszélni. Elvesztené minden tekintélyét.

Időközben a kád megtelt, hallotta, ahogy a víz kicsordul a padlóra. Gyorsan berohant, hogy elzárja a csapot.
Ahogy a fürdő kövére lépett, mezítelen talpa hatalmasat csúszott a vizes kövön, és akkorát esett, hogy biztos az alatta levő lakás menyezte is robajlott. Egyik lába maga alá került, estében érezte a csont reccsenését.

A másodpercek tört része alatt szaladt át az agyán, most mi lesz?
A kád szélébe kapaszkodva próbált felállni, ami nem volt könnyű, végül sikerült. Elzárta a csapot. Az első, amit észrevett, hogy csak tompa zsibbadást érez, nem fájt a lába, de a bokája, valami ormótlan, természetellenes pozitúrában állt. Meg sem kísérelt rálépni.
A víz lassan csorgott le a nyitott lefolyón, a kő azonban vizes maradt, vigyáznia kellett minden mozdulatára, nehogy megint elcsússzon. Kicsi behajlással elérte a fürdőszoba nyitott ajtaját, abba kapaszkodva evickélt ki az előszobába, ott a száraz parkettán, fél lábon ugrálva, a szobába. Tudta, a zsibbadás átmeneti, gyorsan kell cselekednie, mielőtt megjön a fájdalom, fel kell öltöznie, és segítséget kell kérnie. Első dolga volt, hogy az adott levélre pár soros üzenetet küldjön.

 „Szia!  Írj többet magadról, ismerkedjünk. Várom leveled, üdv. Márti” Észre sem vette, hogy a neki magázódva írt levélre, a megszokott netes tegezéssel válaszol.
Gyorsan kikapcsolta a gépet, igyekezett összeszedni levetett ruháját, és újra felöltözött, majd a telefont kotorta elő a táskájából, és hívta a körzeti ügyeletet.
Látta, ahogy percek alatt dagadni kezdett a lába. A fájdalom minden apró mozdulásra belehasított. Émelygett is. A fájdalommal járt. Mindig émelygett, ha fájdalma volt, mikor a feje fájt, akkor is, nem lepődött meg ezen most sem.
A percek óráknak tűntek, ott ült a kanapén, lába vízszintbe helyezve égőn, fájón és egyre vastagabban. Még mindig cipő nélkül. Arra gondolni sem lehetett, hogy cipőt húzzon.
Olyan állapotban volt, hogy most ajtót nyitni is képtelennek érezte magát, pedig az ügyelet bármelyik percben megérkezhet. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az előszoba ajtaján a kisablakot nyitva hagyta, az ajtót pedig, nem zárta kulcsra csak becsapta, kívülről nem tudták kinyitni, nem volt kilincs.
Minden fájdalom ellenére is, a gondolata a levélen járt. Beleképzelt minden lehetőséget, ami számításba jöhet. Csak reménykedett, hogy nem tört el a lába, ez csak egy ficam, és akkor nem kell kórházban maradnia.

Az ügyelet röpke húsz perc múltán megérkezett. A csengetés terelte vissza gondolatait a jelenbe. Kikiáltott a doktornak, nyúljon be az ablakon, keresse meg a kilincset és nyissa ki az ajtót, mert nem tud odamenni.
Szerencséje volt, a doktor keze elérte a kilincset, üggyel-bajjal be is jutott az előszobába, és onnan a napaliba, ahol Márti ült a kanapén, kinyújtott, agyon dagadt lábbal.  Miután üdvözölték egymást, a doktor előszedett egy csomó papírt, elkezdte a kitöltést, leírta röviden, hogyan történt az esemény. Aztán hívta a mentőket.
- Önnek korházba kell mennie, hogy megröntgenezzék, és begipszeljék. Lehet, hogy pár napot bent kell maradnia, nincs aki ellássa, mert ha törés, akkor nem tud pár napig rálépni. Aztán majd kap járógipszet, és akkor hazajöhet.
Aztán a doktor elköszönt, otthagyta a kitöltött papírokat, várta a következő beteg. Becsapta maga után az ajtót.
Márta közben hívta a munkahelyét, jelezte, egy ideig nem tud dolgozni, a mentőkre vár, lehet, hogy csontja tört.
Aztán elmúlt egy félóra, és a mentő sehol. Kinyitotta a számítógépet, és a megadott elektronikus levélre egy újabb választ küldött, benne a mobil telefon számával. Nem akarta elszalasztani az alkalmat, tudatta a jelentkezővel, hogy kis ideig távol lesz, de ha akarja a telefonon, megleli.

Már alkonyodni kezdett a nyári égbolt, mire a mentők kiértek, hét felé járt az idő. A lába, addigra vörös-lilába színesedett, lázban égett, és iszonyúan fájt. A mentőorvos megpróbálta rögzíteni, hogy le tudják szállítani az emeletről, ami nem volt könnyű feladat, mert Márti hetven kilón felül, lépni nem tudott, a lépcsőkön le kellett vinni. Végül hordágyra fektették, rá szíjazták, és a két markos férfi úgy cipelte le, mint egy zsák krumplit.
A lépcsőházban érezte, hogy a kisablakok mögül jó páran figyelték ezt a levonulást. Agasztotta a dolog, sokan tudják, nincs otthon, félt, feltörik a lakást. Haza kell jönnie, minél előbb!

A balesetiben akkor fejeződött be az esti vizit, mikor beértek. Vitték a röntgenbe, aztán kicsi várakozás a kocsin, és máris kész a diagnózis. Sajnos eltört a bokája. Szerencse a bajban, hogy a külső bokatörés nem járt szalagszakadással. Este kilenc is elmúlt, mire félkábán, besínezve, begipszelve, kórterembe került. Ott kellett maradnia hat- nyolc napot, amikor járógipszet kap, és hazamehet. Nem tudott gondolkodni, az átélt izgalmak, és az altatás megtette a hatást. Az éjszaka nagy részét átaludta.

Másnap első dolga volt az anyjának telefonálni, hogy nézzenek a lakására, egy ideig nem lesz otthon. Szegény mama, az ijedtségtől majd elájult, mikor értesült az eseményről.

A fájdalom még másnap is erős volt, kapott gyógyszert, valahogy elviselte.
Délután, a csendes pihenő után csengett a telefon. Gondolta a lánya, be akar jönni, hiszen semmi tisztálkodási dolgot nem hozott magával, majd összekészítteti vele, és behozza. Legnagyobb meglepetésére egy kellemes férfihang szólt a telefonba.
- Halló, Márk vagyok. Beszélhetnénk? Mit szólna egy randevúhoz?
- Halló!  Sajnos most nem alkalmas, nem vagyok Pesten.
- Kár. Sajnálom. Mikor jön haza?
- Nyolc nap azt hiszem. Addig ne is írjon, mert nem tudok válaszolni sem.
-Értem, de hívni lehet?
-Igen, azt lehet, de este hat után.
- Most nem beszélhetünk?
- Sajnos nem lehet, csak este. Nem vagyok abban a helyzetben.
- Jó. Akkor hat után. Kézcsók.
- Viszlát, mondta bénán, és bontott a vonal.

Ettől kezdve, minden nap beszéltek kicsit, semmi jelentős, abszolút sablonos dolgokat, magázódva, még arra sem derűt fény, ki kicsoda.  Este kimankózott a folyosóra, a padra, és beszéltek, napi tizenöt, húsz percet.
Nyolc nap után reggel, leszedték a gipszet, és járót kapott, meg mankót. A lánya mindennap bejött, a mama őrizte a lakást. Ott aludt, reggel hazament, este vissza. Zökkenőmentesen letelt a kórházi tartózkodás.  A veje érte jött, kocsival hazavitte, be is vásárolt neki. A mama telefőzte a hűtőt, le se kellett menni egy hétig, mindene volt.
A telefonok jöttek, Márk türelmetlen volt, már letegeződtek, és lobogó szerelmes összebújásokról beszélt, kirándulásról, csókcsatákról. „Mikor láthatlak szépség?” Duruzsolta neki.
Egyszer aztán vette a fáradtságot, megkereste a lapon, ki is ez a Márk? Megdöbbenve fedezte fel, hogy 35 éves, magas, jótestű, széparcú férfi. Az esti beszélgetésnél kérte, küldjön neki egy fényképet. A férfi is kért cserébe tőle. A képcsere megtörtént.
El kell küldenem. Ma este elküldöm, határozta el, ez nem lehet, uram Isten, ilyen fiatal! Ezzel én sehova nem mehetek el! Ide nem jöhet, ha kitudódik, elbujdoshatok.
Az esti beszélgetésnél erre terelte a szót, amikor a férfi mindenáron látni akarta.
- Mondd, nem tévesztetted te el az én születési évemet?
- Nem. Mondta a férfi. Tudom, hány éves vagy.
- És nem zavar?
- Nem. Téged?
- Engem nagyon.
- Miért?
- Mert nem mehetek el veled sehova.
- No igen. A kapcsolatunk némi diszkréciót igényel, de megoldjuk.
- Megoldjuk? Hogyan?
- Majd én megyek hozzád, vagy elmegyünk a házamba, mert van. Kocsim is van. Az utazás nem gond.
- És most hol élsz?
- Most? Nem mindegy? Közel hozzád. Itt Pesten.
- Mondd, miért engem kerestél meg? Annyi a fiatal szép nő.
- Kedvelem az érett nőket. Lehet velük beszélgetni.
- Voltál már nős?
- Igen. Miért?
- Gyereked is van?
- Van.
- Hány?
- Egy. Kislány. Imádom. Van még kérdésed? Én nem kérdezek semmit. Látni szeretnélek. Csókolni akarlak. És együtt aludni veled, összebújva, simogatnám a hátad, és nagyon szeretnélek. Álmodom veled. Szépek ezek az álmok.
- De én nem vagyok szép!
- Nekem az vagy! A többivel ne törődj.

Márta nem hitte el, amiket hallott, de jól estek a szavak, és a hidegség, amit az ura iránt érzett, valahogy eltűnt, elöntötte egy jól eső meleg bizsergés, és azt vette észre, kívánja az együttlétet a férfival.

Mikulás közeledett, amikor a mindennapos beszélgetések odáig jutottak, hogy nem halaszthatta tovább, találkozniuk kellett. A bokatörése meggyógyult, bár érzékeny volt az időre, néha dagadt is, egy hatalmas vörös folt maradt a baleset helyén, és vaskosabbá lett az egyik bokája, de a nadrág ezt egyensúlyba hozta, nem látszott.
Mikulás estjén beszélt meg randit Márkkal, az utcán. Úgy gondolta, beül a kocsiba, megállnak valahol, kicsit beszélgetnek, esetleg csókolóznak is, aztán elküldi. Szépen, békével, harag nélkül. Szinte biztos volt benne, ha a fiú meglátja, magától is elmegy, nem jelentkezik többet. Nem azért, mert csúnya, nem volt az. De a különbség, egy virágzó fiatal test, és egy hervadásnak induló nő között olyan ordító, hogy nem lehet más a vége. Akkor tegye meg ő.
A sors azonban másként rendezte a dolgokat.

Mártának aznap délután vendége jött. Munkahelyi ismerősei ketten kijöttek hozzá. Későn mentek el. Küldeni nem lehetett. Csúszott az idővel, a randira nem ért volna oda, készülni sem tudott kellően, csak kapkodott. Felhívta Márkot, és bemondta a lakása címét, kérve jöjjön oda. A férfi nem tudta, hogy ott lakik.
Becsengetett, és ő nyitotta a kaput, a férfi felment a lakásba.
Bevezette a nappaliba, mondván, „Meglepetésnek szántam, nézd itt lakom.”
Leültek, szembe egymással. Márk alig ocsúdott. Látszott rajta a zavar. Márta süteménnyel kínálta, mondta az okát, nem ért volna oda, voltak nála.
- Erős a fény, bántja a szemem, mondd, nem lehetne a csillárt lekapcsolni?
- De. Mondta, és hangulatvilágítást adott.
- Gyere ide mellém, kérte a férfi. Olyan messze vagy, mintha félnél tőlem.
- Nem, csak zavarban vagyok.
- Oldjuk fel, mondta Márk, és átölelte.
- Nem is üdvözöltük egymást, - mondta- aztán megcsókolta. Úgy igazán, vadul, tüzesen, ahogy a harmincasok tudnak csókolni.
Mártának minden porcikájában szétáradt a remegés, úgy lobbant be, mint húszévesen, és adta magát. Aztán beijedt, és szakította ki magát az ölelésből.    
- Ne, kérlek ne, majd legközelebb. -Suttogta, félig nevetve, remegve a férfinak.- Égett az arca, égett a bőre, és közben arra gondolt, mennyire nevetséges ez az egész szituáció, a szégyen mardosta a lelkét.
Márk többszöri nekifutással próbálta letörni az ellenkezését, de végül feladta.

Kért egy pohár vizet, aztán arra panaszkodott, hogy nagyon megfájdult a feje, és öt perc múlva villámgyorsan távozott.
Márta nem kísérte ki.
A férfi azzal búcsúzott, „Holnap, majd hívlak!”
Márta tudta, hogy soha többet nem jelentkezik.
Az első érzése az volt, törli magát a társkeresőről. De nem tette meg.
Még próbálkozik.

2011-2-21