Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Társkeresők III.

 
Szilveszter este volt. Lia magában ücsörgött otthon, mit is kezdjen? Pénze nem volt arra, hogy valami drága rendezvényre befizessen, meg aztán, oda is, egyedül menni nem jó dolog. Mindenki párral megy.
Eléggé világvége hangulatban peregtek az órák, hatvan felé már nem sok a remény, hogy valaki társat talál.
Végigjárta a társkeresőket, de oda se a különböző kártyás fizetős státuszokat kereste, nem akart fizetni érte, ezért nem is vették komolyan.
A társkereső oldal ajándéka volt, hogy Szilveszter, és az elseje közötti időszakban, mintha fizetős lenne, fel volt szabadítva, láthatott, elérhetett mindenkit, mindenki. Hagyhatott üzenetet minden külön díjazás nélkül. Lea szíve nagyot dobbant. Már régebben megnézegette a korban hozzáillő férfiakat, de azok nem jeleztek neki vissza, hátha most, gondolta, megteszi az első lépést. Egyébként is, szerelmet, igaz barátságot, és boldogságot vetett ki neki a következő évre a kártyás. Hátha mégis bejön!
Nem vágyott sokra. Nem álmodott gazdagságról, nagy utakról, meg drága ajándékról. Nem akart kigyúrt szépfiút sem. Gondolt a szeretetre, az egymásrafigyelésre, arra, hogy egy férfi illata lengje körbe, és legyen okos, érezze az erejét, lehessen ő maga végre a gyenge a nő, akinek nem kell mindig bizonyítani, mennyire erős, mennyit ki- és elbír, mire képes.
Elkezdte nézni a listát, kijelölve férfi szereplőket 65-70 között. . Nemdohányzó nem alkoholizáló, ennyi a kritérium. Volt még egy dolog, amiből nem tudott engedni. A jegy, amiben született. Csak egyetlen jegyet akart. Nem bízott másban. Így hát azt is figyelte. Bár mondták a barátai, ez a típus, egy nehéz eset, bele törik a bicskád, de Lia nem engedett.  Ez ébresztett benne vágyat, ettől indult el az a bizonyos bizsergés, az a furcsa láz, amit szerelemnek hívnak.
Kiírta a bevallott születési időket, tudta, hogy nem lehet igaz, ilyen helyen senki nem őszinte, de legalább a jegy, az igaz legyen, meg az évszám.
Majdnem háromszáz egyént adott ki neki az oldal, ebből kellett megtalálni azt, aki talán…. És akinek talán… ő is…
Ahogy pergette a képeket, egyre jobban keseredett a lelke, mert nem érintette meg egyiknek a képe sem.
Alig volt már valami hátra, amikor bevillant egy büszke szempár, egy vékony arc, lángoló szemekkel.  Megragadta, nem engedte el. Csak nézte, figyelte, és a lelkében megmozdult valami különös érzés. Elképzelte a hangját, életet képzelt a képbe, milyen, amikor mozdul, ….netán, ha kedves, hogyan tudnak csillogni azok a szemek! Kíváncsi lett! Nézte az adatlapját, a születési idejét. Látta, hogy sportos nőt keres.
- Hmm Én nem vagyok az- gondolta fájdalmasan,- de hátha mégis, addig valamit leadok. Az anyagi része a dolognak nem kavarta meg, a férfi jó anyagiakkal rendelkező hölgyet keresett, és neki  volt viszonylag biztos megélhetése, és némi tőkéje is. Aztán látta, hogy a férfi, nem Magyarországon él.
- Veszett fejsze- sóhajtott nagyot- ez nem jön haza. Bolond lenne, erre a nyomorra, ami itt van.
Azért mégis kiírta a születési időt, a jegy az volt, amit keresett. Gyorsan a gépbe tette, és egyre izgatottabb lett. Sok jót jelzett kettejükről a gép adta képlet. Meglelte a bejegyzést is, amiben a féri azt kérte, oda írjanak. Biztos számtalan levelet kap, gondolta lemondóan.
- Minek is írni, én nem vagyok a zsánere. – Gondolta - de mit veszíthetek? Ha meg se próbálom, akkor nem lesz belőle semmi.
És írt egy rövid bemutatkozó levelet.
Attól kezdve, mindennap szívdobogással nyitotta meg a fiókját.
Talán másfél hét telt el, amikor egyszer-csak feltűnt a válasz. Nem volt elutasító, de sok jót nem is ígért.
Lia molett volt, a férfi nagyon vékony. Előre megmondta, nincs a kosárban. Ez fájt. De a barátság megmaradt.
A gondolkodásban, a társalgásban annyi öröme telt, mint talán évek óta soha. Lassan, a hónapok alatt, belenőtt az életébe, a mindennapjaiba. Hiányzott, ha kimaradt egy-egy nap, néha.
A férfi sokszor elmondta, ne ringassa illúziókba magát, és ez is fájt, de erről mindig biztosította, nem is akar semmi többet ennél, ami van. Az élete átrendeződött, magára talált, már nem adta fel olyan reménytelenül, mint amikor elkezdtek beszélgetni. Megállapodtak abban, ha a másik talál valakit, tisztséggel megmondja, és akkor vége a barátságnak.
Lia egyre többet törődött magával, valami hallatlan életkedv költözött belé, és nem tekintett se a múltba, se a jövőbe, csak élte a napot, mindig azt, ami megvirradt, és boldog lett.
Nem keresett többé társat, a lapra is csak akkor ment, ha jelezték, hogy régóta nem volt már bent. Kapott néha levelet, meg se nézte, nem érdekelte ki írta, és mit akart. Ennek a távoli gyökértelen kapcsolatnak él, ami fellobbantotta a lelkében a tüzet, a szeretet tüzét, azt az elmondhatatlan jó érzést, amitől megfényesedtek a nappalok, és amitől nő lehet egy nő. A férfit, akit megszeretett.
Nem tudni, mit tartogat a jövő, a jelenben Lia boldog. Tudja azt, hogy bármi is történjék a másikkal, nem hagyja el. Mindegy hány ezer kilométer a távolság, a lelkében öröm van, és béke.
Másnak talán ez nagyon kevés. Ő úgy érzi, így is megérte.


2011 -02-27