Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tartozásaim-

Kiskorom eltűnt embereinek tartozom. El kell mondanom a létezésüket, és azt a hiányt is, amit az eltűnésük hagyott a lelkemben. El kell mondanom addig, amíg vannak, akik emlékeznek rájuk, mert az ember életévei ahogy nőnek, úgy fogynak azok, akikkel még megoszthatja emlékeit. Az igazi magányosság a lélek magánya, amikor a képeket már nincs kinek megmutatni, mind elment, aki tudná, kik is vannak a kimerevített kockákon?

 

A szódás:

Kép

 

Lajosnak hívták. A Czank utca beugró sarkában volt a házuk. A kapu fölött magasan félkörívben nagy kékre zománcozott, boltíves fém cégtáblája volt, rajta fehér buborékok szálltak, és szép cirkalmas betűkkel rá volt írva „Szikvízüzem”

Hosszú, lapos platós gumikerekű kocsival, és két megtermett muraközivel járta a várost, a kocsi tetején,három sorban, rekeszekben a szódásüvegek. Fele tele, a másik részben a cserék, üresen.. Komótosan lassan baktatott a két megtermett ló. A bakon, aminek olyan fiákeres teteje is volt, a nap, meg az eső ellen, ott feszített Lajos. Kezében a cifra ustor, amit nemigen használt, néha ugyan meglegyintette vele a lovak farát, de csak úgy, mintha legyet hajtana. Nem is kellett a két lónak a figyelmeztetés, ismerték már az utakat, hiszen minden héten jöttek . Megvolt annak a menetrendje, mint a pénzes -postásnak, mikor hova mennek. Mifelénk mindig pénteken jöttek. Megszoktuk. Kikészítettük a rekeszt, az üres szódás üvegekkel, és amikor jött, rázta a csengőt, hogy meghalljuk, és elnyújtott hangon bele kiáltotta a csengetésbe szóóódás... szóóódás!

Mindenkihez volt egy kedves szava, hiszen ismerte az egész falut, jobban mondva várost, hiszen mezőváros voltunk, nem is akármilyen! Két vasútállomása is volt a településnek, és nagy forgalma is.

Akkoriban hatvan fillér volt egy üveg csere, és helybe- hozták. Az üzemanyag pedig természetbarát, nem szennyezte a levegőt. Akkoriban még nem voltak járdák, se kövezett utcák, csak a por, tavaszon, a nagy esők idején bizony merült a kerék a sárba, és a nyomáson jártunk, ha nem akartunk nyakig sárosak lenni. A nyomás, az egymás nyomába lépkedéssel alakult ki, ott megszikkadt megkeményedett már a sár.

Télen nem járt Lajos. De szódát télen is ittunk. Olyankor a kézben, csőrinél fogva, kettesével vittük az üveget a Czank utcába, és ott, előttünk töltötte meg a mester. Szerettem nézni, ahogy csinálta. Akkor nagy tudománynak tűnt. Szakavatott kézzel nyomta fel az üveget egy sűrű dróttal szövött vályúba, és a csőrire hajtott valami fejet, aztán meghúzta a kart, és sziszegve ment a nedű, a szép vastag, pufók üvegekbe. Volt fehér is, meg kék üveg is.

Nagyapám szerette a spriccelt. A bort megborzolta szódával, ahogy ő mondta, jobban kijött a bukéja.

Még Nagyfaluban is volt szódás. Igaz, nem ismertem névről, de járta az utcákat, és a bérházak előtt meg-megállva, elkurjantotta, hogy szódás, szikvizes! De az már nem olyan személyre szabott, és a rituáléja is egészen más volt.

Szépen lassan eltűnt a szódás. Helyette mentünk Csehszlovákiába, szifonért. Még ma is megvan a dróttal befont vaskos szódásüveg, meg a két csomag patron, amit már emlékként őrzök, mert eltűnt az is. Helyette ma van sok- sok műanyagflakon, amire rászoktattak.

Nem tudom mi lett Lajossal, a Lajosokkal. Nekem hiányoznak.

 

A drótostót:

Kép

A mi házunkban még volt szabad-tűz. A kemence szája egy nagy kürtűre nyílt. A padka magas volt, a kürtőben a kémény alatt ott álltak a füstölő rudak, és alatta volt a szabad-tűz. A másik oldalon meg felhalmozva a tűzrevaló.

A magyar nyelv a világ legszebb nyelve. Nincs még egy ilyen gazdag, és kifejező, szó és kép-gazdag nyelvezet, amivel ilyen szépen és pontosan meglehetne határozni dolgokat- Mert a szabad tűz azt jelenti, nem zárták be a tüzet a kályhába. Szabadon ég, az edény alatt, amit úgy hívtunk lábas. A lábas egy öntöttvas fazék volt három lábbal, amit oda állítottunk a padkára, és alágyújtottunk. Nagyanyámtól még mindig őrzök ilyen edényeket. Valamikor a kemencében sóletet, meg káposztát főztünk benne. Ma már a kegyelet miatt tartom, egyetlen bizonyítéka annak az életemnek, mert a rezgésében ma is élem őket, akik ebből merték az ételt, és látom minden mozdulatukat.

Az öntöttvas edény nagyon jó. Tartja a meleget, nem égett le benne soha semmi. Szépen főz. De elfelejtődött.

A zománcos edények meg lepattogtak, és kilukadtak. Ennek a doktora volt a drótostót.

Nagy puttonyszerű háti táskát cipelt, amiből kivillantak a rézlapok. Járta a várost, és elnyújtott hangon kiáltozta mestersége szlogenjét, „dróóótozok-fóóóótozok”.

Mindig tudtuk, nagyjából mikor jött. Szülém összekészítette a lukas fazekakat, még vödröt is foltozott. Ott éktelenkedett a nagy folt a piros fazék oldalán, réz szegecsekkel megfogva. Majd százéves fazekam van, amin még a gyártó neve és címere is rajta . .Ma is használható lenne, de nem a mostani kerámialapos tűzhelyeken, hanem szabad-tűzön. A drótostót is nevében hordja titkát, ugyanis nem a neve, hanem a származása volt a „tót”.Lerakta a háti műhelyt, az anyagot, megvizsgálta a lukas edényt, szöggel és smirglivel kitisztította a lyukat és környékét, kívülre-belülre bádogfoltot szabott, bekente ragasztóval, ráhajtotta, rákalapálta a lyukra, olykor nittelte is, a főzőedényt ismét lehetett használni. A repedt vagy törött cserépedényeket vékony dróttal művésziesen körülfonták a ragasztás után, s az ismét alkalmas lett szilvalekvár, vagy akár zsír tárolására.

 Már gyerekkoromban is öreg volt. Mára én is megettem kenyerem javát.Eltűnt a drótostót is, a történelem süllyesztőjében, a szakmájával együtt.

Sajnálom. Ma mikrózunk, és teflonozunk.

 

A parkőr:

Elnéztem, ahogy a templomtéren a szépen ápolt, sövényekkel szegélyezett gyepen sétált, hosszú, szeges végű botjával. Minden apró cetlit, eldobott, vagy szél odafútta szemetet felszúrt a botja végire, aztán a kis kerekeken guruló szemetes vödörbe lehúzta. Egyenruhája is volt. Valami hasonló, mint a postás meg a vasutas. Tekintéllyel viselte. Ha a labdánk bepattant a virágok közé, azonnal fegyelmezett, és elterelt bennünket onnan. Szép is volt a park. Néha beszélgetett velünk. Sok szépet hallottunk tőle. Olyanokat, hogy a madarak mikor költenek, vagy párt keresnek, táncot járnak. Négybajuszú kicsi öregember volt. Én öregnek láttam.

A közelmúltban arra vitt az utam. Elmerültem megint az emlékek tengerében. Láttam a régi magam. Furcsa érzés, amikor az ember a saját lába-nyomába lép.

Milyen nagy volt akkor nekem a távolság, szélesek az utak. Mára összement a város. Más lett a szaga is. Mert hiszik vagy nem, minden helynek van szaga . Az országnak is. Mikor átlépem a határt,érzem. Más. Más, mint a többi. Jó vagy kellemetlen, de a sajátunk. A város is olyan.

A templomkert összezsugorodott. A nagy öreg fák még állnak, vaskosabbak. Nyílik a parkban virág, de a parkőr már nincs, csak az emlékeimben. Nem olyan a gyep, mint akkor. Most érzékelős locsoló-berendezés van. .

Sajnálom.

 

Az utcaseprő:

Kép

 Nem tudtam a nevét, de a meséjét igen. Ma is. Egyszer megkérdeztem, mennyi ideig tart neki egy seprű? Nem cirok seprű volt az övé, mint a miénk, amit szülém csinált. Mi ültettünk cirokot, a kukoricás végibe, a magja télen madárnak való lett, a szárából meg seprűt csinált nagyapám. Az ő seprűje gallyakból készült. Azt mondta nyírfából van. Nagy szögletes lapátja olyan volt, mint egy doboz, és kétkerekű szemetes taligát tolt, egyik helyről a másikra, abba gyűjtötte a kisebb kupacokba sepert szemetet. Egyszer kaptam tőle egy könyvet, ami az utcaseprőkről szólt. Volt benne sok mese. A címére ma is emlékszem: „Szálló pillangók, tarka mesék.” Egy mondóka is volt, pont az utcaseprőkről: „Nyírfa seprű ugord át, majd el mondom a titkát” Elmondta. A könyv a fiáé volt, aki meghalt a háborúban, fiatalon.

Neki is volt egyenruhája. Még sapkája, meg karszalagja is. Sose sietett. Mindig komótosan kimért mozdulatokkal, mint az aratók, szelte a nagy karéjokat az úton, és a seprűje nyomán, tiszta lett a város főutcája. A parkőrrel jóban voltak. Volt, hogy a sárgára festett padokon együtt fogyasztották a becsomagolt ennivalót. Néha, iskolából hazafelé, megálltam mellette, és kérdeztem, van –e még meséje ?

- Van. Mese mindig van. Ahogy az élet se fogy el, a mese is örök, amíg vannak gyermekek. Mondta.

Egyszer elmesélte, hogy mi mindent mond el a seprű a gazdájáról. Csak rá kell nézni, és látszik, ha balkezes. Meg az is, ha alacsony. Mert másként kopik.

Aztán jöttek a füstokádó nagy utcaseprő gépek, és a kisember is eltűnt.

Bölcs volt, mégis gyermeteg. Nekem kedves. Hiányzik. Együtt lélegzett a várossal, ismerte az utcát, a lakóival együtt.

Hiányzik, mint a hajnali rigófütty, vagy a Tiszából a csík, a faluból a kakasszó, meg a disznóröfögés.

De hiányzik az a régi építészeti stílus is, ami a falut faluvá tette. Hiányzik a gémeskút, amiből volt egy pár a városomban. Most nincs. Sok minden nincs, ami akkor volt. Nincsenek vályogvetők sem, pedig a vályogházak egészségesek, jól szigetelnek, mégis lélegeznek. . Ha jól építik meg, örökéletűek.

 

A handlé:

Kép

 

 

Úgy is mondhatnánk ócskás, de igazából handlénak hívtuk, ez volt a neve.

Kortalan öregember volt, mert hatalmas szakálla nagyhaja  miatt nem lehetett megbecsülni a korát. Négy gumikerekes lapos platójú kocsival, két nagy muraközivel járt, fekete nadrág ing fekete mellény volt rajta mindig, és természetesen kalap. ami alól göndör fürtökben lógott a haja. Pattogós ostorát piros bojt díszítette. Egy tölcsér forma tárgyból kurjantott nagyokat „Hagyatékot, limet-lomot veszek-viszek!” Általában régi -elhaltak által hátrahagyott- holmikat vett, faragott festett ládákat, kaszlikat, vagy tornyos ágyakat, használt – de nem elhasznált – bundákat szőnyegeket, padlásra került festett képeket.

Mi gyerekek nagy ricsajjal szaladtunk a szekere után, néha, ha elértünk csimpaszkodtunk a kocsi lapos platójába, felemelve a lábunkat, húzattuk magunkat a szekérrel. A poros utakon a muraköziek trappolása  felverte a port, ilyenkor, ha hazamentünk,  a nagy mosdótálba állított szülém, és szabályosan lecsutakolt, mert poros kis ördögre hasonlítottam leginkább, nem kislányra. Nem tudom, hova lettek az általa megvett régi lámpák, képek, bútorok, vagy ruhák, de egyszer ő maga is eltűnt, nem lett utódja, aki az utcákat járja.

 

Ha ma apróhirdetést látok, régi órák, szőnyegek, festmények vagy bútorok vásárlásáról ő jut az eszembe. Feledésbe merült, mint gyermekkorom akácos utcái.

 

A fagylaltos:

Kép

 

 

Imádtam a fagylaltot. Ma is szeretem. A régi fagyik mások voltak. Ötven fillér volt egy gombóc, és egy forint egy gyerek jegy a moziba. A faluba, (bocsánat a városba, mert már régen város, megyeszékhely) csak egy cukrászda volt, de a triciklis , a háromkerekűvel hajtó fagylaltárus bejárta a várost, egy-egy ponton megállt, miközben végig kurjantott „Faagy-laltot vegyenek! Itt a finom hideg fagyi, csokis rumos, és mind mai! Jöjjenek és vegyenek! Szeretik a gyerekek!Faagy-laltot vegyenek!”

Ha volt, ha 5 fillérekként összerakosgattuk, akkor szaladtunk a kocsihoz, ami felett napernyőt nyitott, hatalmas piros-fehér sávos nagy napernyőt, és a három tégelyből mérte a fagylaltos kanállal a gombócokat.

Általában egy gombócot vettünk, azt se mindig, mert annyira nem ment jól, de volt aki két gombócot is kért, és amikor a miénk már elfogyott, sóvárogva néztük a másikat, aki lehunyt szemmel élvezettel nagyokat nyalintott a rózsaszín, vagy sárga  lágy finomságból.

Mindig elhatároztam, ha egyszer felnövök, és keresni fogok, beülök egy cukiba, és annyi fagyit eszek majd, amennyit megbírok enni.

Amikor férjhez mentem egyik születésnapomon megkérdezte az uram, minek örülnék? Nem tudta  mivel lepjen meg. Én akkor annyi fagyit kértem, amennyit megbírok enni. Úgy emlékszem, akkor már két forintba került egy gombóc, és készültem a nagy evésre. Szép kis fagyis kehelybe hozták, három gombóc fért egyszerre bele, a tetején tejszínhab. Még csoki reszelékkel is meghintették, hogy mutatós legyen. Összesen három adagot tudtam megenni, de a vége már nem esett jól. Olcsón megúszta az uram, valamivel több, mint egy húszas volt a vége.

A triciklis még nem tűnt el végleg, fagyit ma is szoktam venni, járja az utcákat erre felénk egy kombi autó,  zene szól a hangszórójából, a „Boci-boci-tarka”, és a belsejében jó hűtött térben, csinos dobozba rakva, kilós, fél kilós,  habos, csokis, fagyi -csodák vannak.

 

 

A vándorköszörűs:

Kép

A lábbal hajtott lendkerékről áttételesen forgott vízben a köszörűkő. A köszörűs taligájával megállt valahol és a közeleső házakból összeszedte a késeket, ollókat. Pár forintot kért darabjáért, de elfogadott ételt is. Volt aki tojással, vagy szalonnával fizetett neki. Az asszonyok házipálinkával, vagy egy-egy pohár borral  is megkínálták.. Szélfújta, napégette arcán mindig volt mosoly. Szikrát hányva visítottak a kések a köszörűkövön. Amikor jónak gondolta  munkáját, bütykös, kérges ujjával megsimította, próbálgatta az élt.  Fejszét, baltát,  is élesített. Aztán megtisztította a gépét a köveket, a láncot, és eltette szerény pénzecskéjét, tolta a nehéz taligát és kiabált: - Itt a köszörűs, kést, ollót, baltát köszörülök!

Ma már nem élezzük a késeket. Valahogy kiment a divatból. Talán már bizalom sincs, beengedni az idegent. Milyen kár! Hiányoznak.

 A legjobban az emberi odafordulás, a tapintható szeretet, ami hiányzott, a közelmúltban is, mikor hazalátogattam.

Bementem a templomba is. Nagyon szépen díszített volt a templombelső. Ma is az. Régen a templom nekem meleg hely volt, ahová jó bemenni.

Ma is szép, semmi nem változott, csak épp hideg volt. Üres. Mintha az a hit hiányzott volna belőle. De jólesett, hogy nem volt zárva, mint itt a templomok. Pedig sok érték van benne. Még emlékeimben élt minden, és a gyermekemnek halkan meséltem, mi hol van, még-ha a templomi homályban nem is lehetett látni. És a csoda megtörtént. A sekrestye ajtó kinyílt, egy fehérhajú úr halkan megkérdezte,

- Szeretnék látni?

- Ó igen, mondtam, a fiam még nem volt itt soha.

És szó nélkül kapcsolta a világítást. Kiment az ajtó elé, és ott várta meg azt a félórát, amíg mindent megnézve körbejártunk, és egy halk imát elrebegtünk az oltár előtt.Egy morzsája a múltamnak, elénk hullott. Köszönöm.

 A gépesített város lélektelenné lett. Sokkal piszkosabb, mint régen, személytelenebb, és valahogy rideg is. Nem érzem a kezeket. Nem érzem, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Nem érzem, hogy hiányzik valakinek, ha nincs ott a szomszédja, ha eltűnik egy ismerős, vagy épp nem kereste aznap a barátja. Valahogy öncélúak lettünk.

 

 

Pedig minden ember egyedi alkotása az Istennek, és ezért értékes. Becsüljük meg egymást, és ne engedjük el, az egyszer felénk nyújtott kezet!

20090523

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.