Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

Téli vigasságok.

December közepe táján mindig megjött a fagy meg a hó, és olyankor igazi téli paradicsommá vált a kavicsos környéke.A vasúti töltés magasan emelkedett a kavicsos főlé, és a domboldalon nem volt semmi út, kiválóan alkalmas volt mindennemű lecsúszáshoz, főleg amikor már meghízott a jég a vízen, nem kellett félni attól, hogy beszakad a ráfutó szánkók súlya alatt.

A karácsi szünetben a falu alsó részének gyerekei mint ott lébecoltak, ki szánkóval, no meg derék háziállattal, kutyával jött ki, volt aki korcsolyát hozott, de a legtöbbje csak sinkózni jött. Jó ki volt fényesítve már a jég, nekifutásból nyolc-tíz métert is elcsúsztunk rajta.
Az ügyesebbek fakutyát csináltak, és azzal száguldoztak a jégen, mert az egy nagyon ügyes szerkentyű volt, olyan sebesen lehetett vele menni, mintha autóban ülne az ember, csak éppen a fakutyán állni kellett.

Rendkívül egyszerű masina volt, két keményfa darabra keresztbe deszkát szögeltek, olyan lett így, mint egy igen alacsony kis sámli, éppen akkora, hogy két lábbal rá lehetett állni, a keményfa talpak aljára meg olyan szélesebb küszöb védő rezet vagy vasat szegeltek, és kész is volt a fakutya. A sebesség szabályozására pedig egy hosszabb seprűnyél alsó részébe egy jó vastag szeget vertek, majd lecsípték a fejét és kész volt hajtó. A gyerek rá állt a fakutyára, enyhén szét rakott lábakkal, csak annyira, hogy a hajtót a lába közé kaphassa, és a szeges végivel nekiment a jégnek, és ily módon lökködte magát előre. Minél gyorsabban hajtott, annál nagyobb sebességet ért el, úgy tudott száguldani, mint egy autó.

Ilyenkor volt is dolga a doktoroknak, mert a törött lábaknak volt a szezonja, ugyanis, ha a korcsolyázó elesett, vagy a szánkó akkor ért oda, akkor hatalmas csattanással ütköztek, és reccsentek a csontok, ami jó pár hetes kényszerpihenőt eredményezett.

A vasúti töltés tetejéről indultak a szánkósok, le a kavicsos jegére, jó hosszú volt a pálya, és a meredek vasútoldalon felgyorsult a szánkó is keményen, mikor a jégre ért, jól megugrott, és ha nem vigyázott az ember gyereke, úgy huppant a havas jégre, mint egy zsák krumpli.

A kavicsos régi kavicsbánya- tó volt, elég mély, nyáron fürdeni jártunk ki oda. Volt már halottja a tónak, nem egy gyermek fulladt a vizébe nyáron, de télen is megesett egy-két jégszakadásos vízbeesés. Nagyon észnél kellett lenni, mert a kavicsosban halak is voltak, és bizony megesett, hogy léket vágtak a jégbe, a halak levegőzni olyankor feljöttek, és csak ki kellett meregetni őket. A lék éjjel befagyott, de a jég nem volt elég erős, ha még hó is esett rá, észre se lehetett venni, és mikor odalépett valamelyik figyelmetlen játszadozó, úgy merült a jeges vízbe, mint egy darab kő.

A kavicsos egyik oldala a kertek végére nézett, míg a másik a vasúti töltésre, a két végét pedig két út zárta le. Ovális alakja volt, és a parton füzek, meg akácok nőttek. Nyáron sok liba, meg kacsa úszkált a vízen, télen nem nagyon voltak ott állatok. Majd egy kilométer hosszú volt, és ha jól megvastagodott rajta a jég, csodás korcsolyázó hely is vált belőle. Akkoriban még kulcsos korcsolyák voltak, a vállunkra vetve mentünk ki, és ott egymásnak raktuk fel, és a kulccsal szorítottuk szorosra. Nagyokat tudtam vele esni, ha egy-egy jégdudoron, vagy az olvadáskor bedobott és éjszaka belefagyott kavicson megbicsaklott a korcsolya.

A sok eséstől csupa lucsok lett a kabátunk, és lassan a ráolvadó hó miatt elkezdtünk dideregni is, nem lehetett leállni, ezért kitaláltuk, hogy az egyik oldalán, az út mellett rakunk egy tüzet, és időnként melegszünk egy kicsit.
Törött ágakat, száraz gazt, mindig lehetett találni, és az ide futó kertek alján akadt kukoricaszár is, kúpba rakva, onnan ki-ki rántottunk egy kévét, és azzal élesztettük a tüzünket.
A kavicsos oldalában az összehordott hókupacból hatalmas hóembert is csináltunk. Jó móka volt.

Etettük a madarakat is. A szomorúfűz ágaira faggyú koszorút raktunk,ami abból állt, hogy apró magvakat, meg szakot gyúrtunk bele, és amikor megfagyott kemény lett, ezt egy letört vékonyabb ágra tűztük, és a madarak elcsipegették meg főzött birkafaggyú pogácsákat tettük ki,cirokmagba hempergetve, de a cséplésnél megmaradt ocsúból is kaptak, kötöttünk fel almát is,és a szeleltetéskor kicsapott magból is jutott nekik. Egy-egy darab szalonna mindig akadt, így szépen kiteletek .

Madáretető otthon is volt, szülém csinálta, lopótökből, ami ott a kertben termett, mindig ültetett, és szép hosszúszárú termést lopótökként használta a bor kiszippantására a hordóból, a csúnyácska görbeszárú darabokból pedig madárodút, meg etetőt csinált. Ezt kikötöttük otthon a kertbe, meg az eresz alá,vagy a tejesfazék szárító ágasra, és télen jöttek a cinkék, a vörösbegyek, akkoriban még sokkal többféle madár volt, mint mostanában.

Keményebbek voltak a telek, és emlékeim szerint többször volt igazi nagy hó, mint mostanában.
Szerettem az adventek csendjét, a litániákat, az esti gyertyagyújtásokat, a rituálékat, mert minden évszakban volt valami, ami közelebb vitt az Éghez. Jobban Isten gyermekei voltunk, mint a mai gyermekek. Májusban a litániák, aztán a húsvéti nagy böjt rózsafüzér imái, amit gyakran két három szomszéddal összetanyázva mondtunk el, minden este, majd az adventi imák, és a betlehemezés, a különböző búcsúk,mind-mind összekovácsoló erővé váltak, és a közös élmény alapján, szép emlékek is lettek.
Szerettem a házak előtti fenyők feldíszített ünnepvárását. Valahogy a lélek is felékesedett az imáktól, és a várakozás alatt, megtisztult.

Szerettem a padláson a nagy ládában kutatni, előszedni a régi karácsonyi díszeket, a csúcsra rakott betlehemi csillagot, a fa alá rakható kicsi Betlehemet, amikor már nagyobbacska lettem, és tudtam, mi díszítjük a fát, és nem a Jézuska hozza éjjel, az égből, jó volt bíbelődni a pattogatott kukorica cérnára fűzésével, és a dió bearanyozásával,felkötözésével. Ezek jutnak eszembe ma is, amikor villany-girlandok színes füzérével díszítem az otthonom ilyenkor.
Érzem a karácsonyi kalácsok illatát, a kemencében a pattogó rőzsét, és a malacvisítást hajnalban, amikor a faluban elkezdődött a karácsonyi disznóvágások ideje.
Ilyenkor mindig énekeltünk.

Az ének hangolta mosta át a lelkük, szinte átrezegtünk. Már a diótöréssel kezdődött, és ez eltartott újévig.
Mert kellenek az ünnepek. Kell, hogy a hétköznapok monotonitásán átragyogjon mindig egy sugár, hogy szebb, könnyebb legyen. Hogy emlékeztessen bennünket arra, aki bennünk van, Isten egy leheletére, a lelkünkre.

Csináljunk magunknak ünnepet!
Mert kellenek a gyöngyök életünk szürke fonalára, hogy ne gürcölésként éljük meg. Mert az ünnepek fénye elzavarja a lélektelen hétköznapok nehezét, mert megkönnyíti a kapcsolatot fensőbb énünkkel, mert közelebb hoz az Éghez.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.