Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tétova álom

 

Oly régen nem jártam nálad
- van talán már egy éve is-
mindig az alkalomra vártam,
hogy ne legyen túl hamis.

Vártam, hogy nagyon hiányozz,
- mint régen, annyi éven át-
mikor a kín vitt ki hozzád,
hogy oldjam a némaságot.

Gyertyafény világította
akkor a sírt,hol pihentél,
emlékemben óriásként
élő, én szigorú apám.

Végigjártam kimért utam,
elmúlás előszobájában
várakozom. Rád gondoltam,
nem jöttél, pedig vártalak.

Botló léptekkel érkeztem,
virág-lelkemmel kezemben,
hogy meglátogassalak.
De Te, nem voltál sehol!

Dermedtség zuhant agyamra,
tán elfeledtem, hol pihensz?
Botladozva a hantok között,
kerestem, hogy hol lehetsz?

Végső örök nyugalmadat
húsz évre taksálta törvény,
nem figyeltem , hogy elszaladt.
Hantod elnyelte az örvény.

Csontjaid szél hordja szerte,
tűz, kalapács, porrá verte,
levegő ég befogadta,
lettél a mindenség magja.

Irataimban rublika,
megfoghatatlan lény, maga.
Lelkem, mint - egy szál virágot-
lassan a szélbe bocsátom,

ha elérlek, és ha elérsz,
megismersz, ha rád találok,
simogass meg, és bátoríts,
mondd, hogy mindent jól csinálok.

Nincsen anyám - sohase volt-,
az apám is, oly régen holt,
nincs elődöm, nincsen nyomom.
Voltam- e én, valamikor?

Vagy csak kósza lélek álma
az élet  öröme- bája,
test mámora, szenvedése,
képzelet hullámverése?

Budapest 2014 nyara