Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

                              Tragédia  a pszichiátrián.

 

  


Gondolatai szerte szaladtak, nem tudott összpontosítani. Meleg volt. A kórházi ágy szivacs betétje égette a hátát, az egész testét, izzadt - amit egyébként is utált. A kis kórházi szobában hárman voltak. A Nap erősen vágott be a plafonig érő ablakon, nehéz beteg szag töltötte meg a levegőt.

Az idő elveszett. Nem tudta mióta van bent, a napok egymásba úsztak képtelen volt eligazodni bennük. Azt se tudta volt-e látogatója ? Csak remélte,… hogy Ilon bejött hozzá.
A nővért nem merte megkérdezni, mióta van itt?

Csak az a rács ne lenne! Rács az ablakon, az ágya körül.. csak az ne! Úgy érzi megfullad. Klausztrofóbiás volt mindig. Állítólag ez attól van, mert az anyja nem bírta megszülni, és elakadt a szülőcsatornában, majdnem meg is fulladt. Már kisgyermekként se bírta elviselni, ha rácsukták a szobaajtót.

Amióta itt van, nem beszélt senkivel. Igaz, hozzá se szólt senki. Még a nővérek se. Furcsa, hogy mennyire nem takarítják ezt a helyet! Undorító! Most is egy meztelen csiga araszolt a keze fején. Annyira irtózott ettől a nyálkás állattól.. majd belehalt, de muszáj volt odanyúlni, hogy levegye és kidobja. Megcsípte, és próbálta a spárga rácson kidobni az ágyon túlra.
Öklendezni kezdett annyira visszataszítónak érezte a kezében. Mikor végre úgy hitte sikerült az akció, akkor látta, hogy nem csak az-az egy van, a paplanon is mászott egy másik. Uram Isten, mi ez? Honnan jönnek?
Felült az ágyban, és rázta a takarót, hogy kipenderüljön az állat a rácsokon túlra, de ahogy megemelte a paplant, látta, hogy a lepedőn millió apró hangya cikázik. No ez már sok volt! Felállt az ágyon, lerángatta a lepedőt, rázta kiforgatta, seperte le róla a sok apró, vörös fürge-lábú jószágot. Érezte, hogy bizsereg a lába, mintha azon is mászna fel a hangyasereg, seperte le magáról őket, és közben elordította magát.
- Elééég! Elééég!

A nővérszoba a napi életét élte, a reggeli gyógyszereléshez készült a két nővérke, a folyosón a takarítónő kocsija nyikorogva haladt szobáról szobára. Csend volt. Hétre járt az idő, a konyhában tányérok csörrenése jelezte, hogy a reggelit porciózzák. Az orvosok nyolcra jönnek, az éjszakás már hazafelé készülődik, indulóban volt az új nap. Bár, itt mindig folyamatában volt, nem nagyon akadt üresjárat.

Klárika, a takarítónő felkapta a fejét a kiáltásra, le is csapta a nagy feltörlő szerszámot, és tőle telhető gyorsasággal igyekezett a hang irányába. Ahogy a szobába benyitott, látta, hogy a kettes - akit három napja hoztak be- igen élénk lett, az egész ágyát szétcincálta, a felhúzott spárgarács mögött rázza az ágyneműt, és minden a feje tetején áll.

A másik két ágyban levő beteg is megébredt a zajra, egyikük még a nyugtatók hatása alatt bambán tekingetett szét, a másik ijedten kuporgott felhúzott térdekkel, félig ülve az ágyán.

Ekkorra a nővérkék is útban voltak, a nővér szoba a „figyelő” mellett volt, hogy minél előbb reagálni tudjanak, ha valami baj van. Az erős, izmos betegszállító Lacika is előkerült, ilyenkor kellett, mert kiszámíthatatlan volt, hogy a beteg mikor robban, és tagadja meg az engedelmességet, nem engedi, hogy a nővér beadja neki a nyugtatót, amitől kínjai egy időre véget érjenek.

- Jó reggelt Sándor! Mi a baj? Mi történt?
Sándor megállt az ágyneműk rázásával egy pillanatra, és szótlanul nézett a nővérekre. Arca kipirult, láthatóan zihált, a keze remegett, homlokán izzadtságcseppek gördültek le.
Csendesen leült, és hallgatott.
Juci lehúzta a rácsot, megfogta a kezét, és szépen beszélni kezdett hozzá.
- Semmi baj Sándor! Jól aludt az éjjel. Talán első éjszaka, hogy végigaludta. Most kap egy kis szurit, és minden rendben lesz. Szépen megnyugszik majd, meglátja, hamarosan jobban lesz.
Közben nézte a pulzusát, érezte, hogy heves szívdobogása van. Elérte a roham, futott át az agyán.

Sándor csak nézte a nővért, láthatóan nagyon szeretett volna mondani valamit, de kínlódott a megszólalással.
- Szeretne valamit? Mondja nyugodtan, mi a baj?
- Maguk nem látják? Nyögte ki nehezen.
- Mit kellene látni Sándor?
- Ezt a szörnyűséget!
- Mi az a szörnyűség?
- A hangyák, meg a meztelen csigák! Hát nem látják?
- Oh igen. Hogyne Sándor, de látjuk. Azonnal jön Klárika, és elintézi őket. Mikor vette észre?
- Most. Itt másznak, látja?
Minden rendben lesz Sándor. Szeretnék adni egy szurit, mert nagyon felugrott a vérnyomása, felzaklatta magát, ettől majd minden rendben lesz, és jön Klárika is, elintézi a csigákat. Érti? Adja ide szépen a karját, Laci segít addig, meg ne szédüljön.
Sándor engedelmesen nyújtotta a karját, Laci hátulról megtámogatta, nehogy egy rossz mozdulat bajt hozzon, míg Juci nővér ügyesen beadta neki a nyugtatót.
- A rácsot nem húzom fel, ha megígéri, hogy ma jó fiú lesz, és nem akar elszökni.
- Nem akartam elszökni.
- Ok, ok, rendben. Lehet menni mosakodni, és mindjárt itt a reggeli is.

A háromágyas kórteremben az ajtó mellett volt mosdó, kicsi tükörrel, itt tudtak tisztálkodni, és volt a folyosón zuhanyzó is, de a „figyelőszobások” oda nem jártak ki.
- Mióta vagyok itt? Kérdezte Sándor.
- Nem emlékszik?
- Összefolynak a napok.
- Három napja.
- És mikor mehetek haza?
- Ezt majd a Gábor Dr. mondja meg, kérdezzen rá, én erre nem tudok választ adni. Ha teljesen jól lesz, csak akkor, ennyi a biztos. Talán most már egyre jobban lesz.

A reggeli vizitnél Sándor mégsem kérdezett rá, Gábor doktor pedig gyorsan végigfutotta a szobákat az ügyeletessel, aztán újra csend lett.
A rácsot hagyták leengedve, ez kissé megnyugtatta. A reggeli sajt. vaj, dzsem két zsemle csomag ott maradt az éjjeliszekrényen, nem evett semmit. A nyugtató megtette a hatását, aludt is egy jót. Éjjel nem bírt aludni, az éjszakák szörnyűek voltak. Csendes egykedvűséggel fogadta a dolgokat, minden olyan különös volt most, azt se tudta hol van. Nem is kérdezte meg, pedig akarta. Melyik kórház lehet ez? De mindegy is. Szomjas lett, felkelt, és a csaphoz ment. Jól kieresztette a vizet, és két nagy-pohárral lehúzott.
Akkor nézett fel, és látta meg magát a piciny fali tükörben. Tágra-nyílt szeme árkos volt, és ijedt a tekintete. A szőrzete is igencsak három napos. Nem jutott el a gondolata addig, hogy van –e borotvája, konstatálta hogy szőrös, és ezzel vége.
Most nem érzékelte a hangyákat, csiga sem jött, ebben meg is nyugodott. Az egyetlen dolog, hogy hogyan került ide, az nyugtalanította. Próbált visszagondolni, mi is volt, de nem jutott eszébe semmi. Mindig mellékvágányra szaladtak a gondolatai.

A délutáni látogatásra mindenképp ébren akart maradni. Várta Ilon bejön –e hozzá? Akkor végre megtudhatná, hogyan került ide?
Az idő lassan haladt, valahogy az időérzéke is homályos lett, néha azt érezte végtelen sok óra telt már el, miközben ha harminc perc lecsorgott. Máskor meg, alig érzékelte, és már este lett. Nem tudta a napokat beazonosítani, pedig erőlködött. Néha, mintha álmodna, fura hangok törtettek a füléhez, nevén szólították, sorozáson állt a sorban, orvosi vizsgára várva, meztelen, sok társával. Az erős szégyenérzet szinte most is benne volt. Mintha megalázták volna. Tisztán hallotta a nevét, ki is mondta hangosan, „jelen” Saját hangjára tért magához, és konstatálta, itt van, nem amott. Világok keveredtek, hangok, kavarogtak, ízek éledtek a szájában, és szagok jutottak el az orrához. Beleveszett a gondolatokba. Azt se tudta, hogy már az ebéden is túl vannak, csak amikor hangos beszélgetésre ébredt, kinyitotta a szemét, és látta, hogy a másik két betegnél látogatók vannak.
Ilon? Kereste, fel is kelt, kiment a folyosóra, de sehol. Kinn leült egy padra, és várt. De Ilon nem jött.

A látogatók lassan szállingóztak kifelé, ekkor vette észre, hogy a folyosó ajtaján belül nincs kilincs. A Klárika áll az ajtóban, és engedi ki, meg be, az embereket. Ez furcsa volt a számára, de nem jutott el a tudatáig, hogy miért? És hol is lehet voltaképp’.
A folyosó kiürült, a benn fekvők lecsendesedtek, ki-ki majszolt valami behozott élelmet. Neki már kivitték a reggel óta ott levő kissé megolvadt vaj, lekvár zsemle csomagot a kistányérral, meg az ebédre kapott zöldborsó-fasírt tányért, a levest nem is látta.
Valami nyugtalanság költözött belé, nem tudott megülni, nem bírt lefeküdni, csak rótta a folyosót hosszában oda-vissza. Egyszer, mintha Ilon hangját hallaná..
Őt szidta. „Már megint tök részeg vagy! Nem szégyelled magad? Mit gondolnak rólad a környéken? Mit képzelsz te? Ezt velem nem teheted! Érted! Velem nem!”
Befogta a fülét, de csak hallotta. Önkéntelen elordította magát.
- Hagyd abba, mert megöllek! !
A nővérszobából egyszerre ugrott ki a két nővér, és rohant oda hozzá.
- Mi baj Sándor?
- Semmi, semmi, mondta zavartan, várom a feleségem.
- A két nővér egymásra nézett, majd Juci szólalt meg.
- Menjen be a szobába Sándor, nem sokára hozzák a vacsorát. Ha nincs ott, azt hiszik nem kell adni.
- Tőlem el is vihetik, én ugyan bele se kóstolok.
- Muszáj ennie, ha nem eszik, leromlik, és nem mehet haza.. Jöjjön, bekísérjük.
Azzal karon fogták, és besétáltak vele a szobába, az ágyáig.

- Nem gondolod, hogy szólni kéne Gábor doktornak, hogy a ketteske nem eszik mióta itt van? Kérdezte Juci Évát, a másik nővért.
- Esti vizit előtt szólok neki, mondta Éva.
-Te, ez a pasi nem tudja mit csinált, elhiszed?
- Biztos vagyok benne. Ha tudná, nem várná a nejét. Hiszen ő fojtotta meg.
- Éva, szerinted tényleg nem tudja, vagy csak rájátszik?
- Én azt hiszem tudat kiesése van. Azt se tudja milyen nap van, vagy milyen napszak.
- És ez így is marad? Vagy majd valahogy észre tér?
- Szerintem ő már csak ilyen marad. Szét itta az eszét. Mikor behozták se volt magánál.
-Igen, észrevettem. Ma is volt egy elvonási rohama. Milyen kár érte!

Az esti vizit előtt Gábor doktor megtudta, hogy a ketteske az ötös kórteremből, nem eszik, ezért elrendelte, hogy másnap reggel infúziót kapjon, és hassanak rá, hogy sokszor igyon vizet, ki ne száradjon.

A két nővér, és Gábor doktor, annak rendje módja szerint leadták a napot az ügyeletesnek, és az éjszakás nővérnek, és elmentek haza. Az átadó naplóban annyi állt, a műszak alatt semmi különös közölni való nem történt.

Másnap reggel a váltáskor nagy volt a kavarodás. Nem tudni, hogy történt, az ötösből a kettes ágyon levő beteg éjjel felvágta az ereit.
A karja lelógott az ágyról, a rács nem volt felhúzva. Óriási vértócsa terpeszkedett az ágy környezetében, még a folyosóra is kicsordogált. A párna alatt egy kicsinyke tükördarab volt amire ráalvadt a vér, és megtapadt a szélén néhány kimarkolódott kicsinyke bőrdarab.

                                      2010-6-13