Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

Ürességben


Ülök a semmi közepén. Néha jó ez, de most valahogy nem bírom el, olyan nehéz. Mázsás súlyával nyom bele önmagába, az ürességbe. Máskor jó a semmi partján ücsörögni, a „Nagy Csendbe”. Valahonnan távolról dörömböl a  „Vén Európa”, hullámzik a múlt hangja, az ázott esőszagon át az agyamba, miközben pötyögök a gépen, betűket kihagyva.

Szeretem az eső szagot. Szeretem a csendesen cseppenő, koppanó vizet, a fellélegzett kertet, a madarak hallgatását. Nyújtózik a sövény, szinte érezni ahogy a lilaakác indái nyúlnak, kapaszkodnak, kirobban a rózsa, és csigák csapata merészkedik elő a sűrűből. A nedves nyirkos füvön araszolnak.. Elandalít, megnyugtat.

Ilyenkor lecsendesül a lélek. Kiürül a város is, aki teheti elmegy. Én maradok. Szeretem, amikor nem zsibong a környék, néha jó a magány a csend. Csak ez a mostani  „semmi” nem. Mert most nem akarom a semmit.
Szeretném átérezni az ünnep hangulatát, szeretnék közelebb kerülni az Éghez, szükségem van rá. Mint kisgyermeknek, aki önfeledt játéka közben messze megy a mamától, és egyszer csak érzi a hiányát. Most hiányzik. Keresem. A mindennapok zaklatottságában nem nyitottam kaput az Égre hetek óta. Szeretnék tiszta szívemből szólni Hozzá, most mégis minden olyan, mintha egy  függöny mögül leskelődnék, a semmi partjáról, és hihetetlen messze van az Ég. Mintha eltévesztettem volna az irányt. Magányos lettem.

Lassan csordogál be az alkony a láthatár peremén, mint sunyi tolvaj. Rongyos szürke felhők vannak szétszóródva az ég kárpitján, nem látok át rajta. Lenyom valami. Nem tudok repülni.
Félek. Félek, hogy a kapu nem nyílik ki többé, és nem mehetek oda, ahol átölel a fény, beburkol, és a szívem átjárja , feltölti valami kimondhatatlan öröm.
Vizsgálgatom a lelkem, mi takarnivaló van benne, hogy nem tudok úgy megnyílni , és olyan igaz szívvel  szólni. Mi az, amit most magamba fojtva eltitkolok, hiszen Előtte nincs titkom, átlát rajtam, akkor is, ha nem akarom. Valahonnan egy Big-Ben dallam úszik felém, a nyitott ablakon át hallom, ahogy egy óra üti az egészet. Nyolcat. Szürkület van. Itt-ott lámpák fénye villan a függönyök mögött. Egy elkésett gerle suhan a jegenye felé. Az eső is belefáradt, már nem kopog a tetőn.
Lassan minden pihenni tér.
Csak a lelkem nem tud elrugaszkodni a semmi partjáról.
Moccanatlan hallgatom a csendet, és felsejlik, vajon hányan érzik ugyanezt? Vagy érzik –e még? Hiányzik-e  valakinek az átjáró ?
Van –e, aki ma megérezte, és megtalálta, amit én nem ?
Szívem templomába ma nem jött a fény. Talán elfordult tőlem ?

Felvillan bennem egy kép az elmúlt napokból. Ismerősöm elegáns kocsijában ülök, összejövetelre megyünk, jól öltözötten, és állunk a  zebra előtt. Mellettünk a hajléktalanok lapját árulja egy nő. Kotorászok a táskámban, ablak lehúzva. A nő megérzi a mozdulatom, közeledik. Nem nézek rá. Az ablak egy gombnyomásra felszalad előtte. Befelé szégyenkezem. Éget a szégyen. Hallgatok.
Pedig szólnom kellett volna, hogy szeretnék venni egy újságot. De nem szóltam. Nem esik szó róla, továbbmegyünk.
A nő valószínűleg gyakran  megéli ezt. Én nem. És mondhatom nem jó dolog. Egész este nem tudok szabadulni a képtől.
Most kérnem kellene. És nem tudok. Talán nem is kapnék. Pedig kellene a segítő kéz, kellene a hit, a megnyugvás, mert baj van. Nem velem,de tőlem várják a megoldást.   És nem tudok, én most nem tudok segíteni. Hogyan kérhetnék, hiszen megtagadtam, amikor tőlem kértek. Süket lettem, és közömbös.
Belém ivódott a kép, mint annyiszor, amikor nem a lelkem szavára cselekedtem.
Közben lassan észrevétlen fekete tinta borult az égre. Sötét és csillagtalan.
A napokban vidéken jártam. Ott az eget csillagokkal teleszórva láttam . Ez is elgondolkodtató. Pedig ugyanaz az ég borul fölénk, csak itt annyi már a mocsok, hogy nem látni tőle a csillagokat.

Kertemben a pünkösdi rózsa  földig hajolt, az eső súlya alatt. Gyönyörű rózsaszín-lilás szirmai megtépetten fekszenek. Egy napig  pompáztak, holnapra a szirmok lehullanak, mint virágszóró kislányok kezéből a sokszínű rózsalevél.
Enyhe szél kél, a himbálózó cseppek pottyanása jelzi. Végigszalad a kerten, aztán  csend lesz megint. Mintha egy felhőnek ütközött volna, lassú csendes szemerkéléssel elered újra az eső.

Pünkösd vasárnapja van. Lehet, hogy az a suhanás ..  Uram, nem vagyok méltó… Csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.

20090531