Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utolsó üzenet

 
Mindig tudtam, hogy jönni fog
csak azt nem láttam, milyen,
elképzeltem ezer formában,
de egyik sem volt ilyen.
Aztán lassan, mint szivárgó vér
elcsorgott az életem.
Már nem készítettem csalfa álmot
amelynek valójáért harcba szálljak,
ködösebbek lettek a nappalok
és az éjszakákban jobban fáztam.
Az elején még tudtam repülni,
szálltam, lépcsőkön fel talajtalan,
lábam nem érte a földet, s az
út végén téged láttalak, boldogan.
Ha néha becsúszott egy gikszer
bíztam az időben. Semmi nem örök,
majd jobb lesz, ha felnövök.
Az évek számolatlan mentek,
anya lettem, és a gyermekem
lett fontos évtizedekre, magamra
nem gondoltam sokat,
családot akartam, ami nekem
nem adatott meg soha.
Az idő rohant, lopta éveim,
észre se vettem, a kapu előtt
állok most megint. Csak a tét lett más,
most nem jönni, menni készülök.
A megszerzett tudás oly kevés,
a gyűjtött szép, ködökbe veszett.
Jó lenne összeszedni, de így utólag
semmit sem lelek. Amim van,
az mind csak tapasztalat.
Hogyan adhatnám át, könnyebbé
tenné harcodat. De te nem akarsz
látni engem! Gőgös tekinteted
csak vádolni képes, s ez fáj nekem.
Gyermek! Az unokám vagy,
akkor is, ha gyűlölsz, tagadsz, alázol.
Ne hidd, hogy jobban lehetett volna!
Mindig üres maradt a jászol,
ahová téged vártalak.
Nem mérem, ki szenvedett többet,
de még  adódott idő, hogy meg tudd
a titkolt igazságot. De csak vádolsz.
Én elmegyek. Te, még maradsz. Tudom,
szenvedni fogsz. Sokat. A lelkemben
tátongó seb a hiányod. Nem is tudod
ki vagy? Ki volt az apád, és ha lesz
 gyermeked, lesz e majd unokád?
A döntés tiéd volt. Nekem örökre
megmaradt a vágy, hogy lássalak.
A szeretet kövekké dermed, és hideg.
Nem kellett senkinek. Magad büntetted.
Nem vagyok bűnös. És te vagy az áldozat.
2017 09 22

 
 

Profilkép