Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

ÜZENET AZ ALKONYZÓNÁBÓL

A dolog úgy kezdődött, hogy nem láttam megoldást. Nem éreztem, hogy üres lenne a helyem, ha nem maradnék. Olyan feleslegesnek éreztem magam, és annyira elfogyott a levegő körülöttem, hogy nem volt megoldás. Lépnem kellett. És léptem. Ma már tudom, hogy nem lett volna szabad, de már nem lehet visszacsinálni. Sok szenvedéstől szabadított meg ez a lépés. Nem akartam mást, csak hazaakartam menni, és nem volt haza, el volt vágva az út, nem kellettem senkinek. Az ablak meg nyitva állt. Kinéztem, és ott volt alattam az élet, ami sosem fogadott magába, pedig akartam élni, nagyon. Anya és feleség szerettem volna lenni, de ez nekem nem volt elérhető. Lépnem kellett. És léptem.

A bajok a múltban gyökereztek. Úgy kezdődött, hogy nehéz gyermekkorom volt. Óh, igen, ez olyan, mint egy bűnöző önigazoló vallomása. Talán elcsépelt, de még sem sablonos. Egyedi eset vagyok. Az apám korán meghalt, és az anyám nem kínlódott velem egyedül sokáig, de amíg ketten voltunk, mindig szidott, mert szerinte egy haszontalan rossz gyerek voltam, és igen hamar új férfit hozott a házhoz, hogy legyen, aki majd móresre tanít.
A férfit apának kellett volna szólítanom, de én már túl okos voltam ahhoz, hogy ezt megtegyem, így nekem, maradt csak Józsi. Aki ezt soha nem bocsátotta meg azután, és éreztette is velem, mindig idegen maradok.

Vidéken laktunk, úgy hatvan kilométerre a fővárostól, ahol mindenki ismer mindenkit. Egy év múlva megszületett a húgom, aki aztán a kiskirálynő szerepét vette át, mindketten az ö bűvkörében éltek, és én voltam a szolgálója, ha a Józsi, meg az anyám szórakozni akartak menni - és ezt elég gyakran tették- a húg pedig, mintha direkt erre született volna, nagyon értett ahhoz, hogy kiszívja a vérem, mindenféle válogatott kínzásokkal, amit ha azonnal nem teljesítettem, eget verően sikoltozott, hogy a hatodik szomszéd is hallotta. Nem telt el nap, hogy miatta ki ne kaptam volna. Két év volt köztünk a különbség, én féléves voltam, amikor az apu elment, és az anyu három hónapig volt velem egyedül, és kettő éves lettem, mire megszületett a húgom. Az anyu három évig otthon volt vele, de azután azt mondta, én elég nagy vagyok már ahhoz, hogy vigyázzak rá, ő ilyen korában száz libának volt a pásztora, ennél fogva a testvéremmel már csal el lehetek.

Alig vártam, hogy elérjem azt a kort, amikor elmehetek otthonról. Az apapótlékomat meg kifejezetten utáltam, de nem lehetett mondani, hogy ez egyoldalú dolog volt, mert ö is engem, de nagyon. Velem pucoltatta a cipőjét , de nemcsak az övét, a húgomét is, meg az anyuét is. Én mindig használt ruhákat kaptam, vagy az alkalmiból vett olcsó divatjamúltat, míg a húgi mindenből a legjobbakat. Eleinte még próbáltam kiérdemelni, hogy nekem is szépeket vegyenek, de láttam, minden hiába, sosem ütöm meg az ő szemében azt a mércét, így le mondtam róla, jobb volt egyenes derékkal járni, mint csúszni-mászni. Hamar rájöttem, és láttam, az anyám mindent megtesz, éjente gyakran hallottam hangos ágyjeleneteiket, és valami hallatlan utálatot éreztem az anyám iránt is, aki az éjszakai gyönyörökért elárult, ennek a farok Jancsinak a kénye kedvére hagyott, aki sose kímélte a kezét, ha valamiért le kellett pofozni.

Nagyon lassan, de elmúltak a gyermekévek évek, korán eszméltem a világra, és az általános után olyan pályát céloztam meg, amit a városban tudtam csak megalapozni Felkerültem, középiskolába. Vegyipari technikumba érettségiztem, a négy év után még egy technikusi képzés is volt, tizenkilenc évesen lettem érettségizett szaktechnikus, és jelentkeztem a főiskolára is. Mivel mindvégig jeles voltam, fel is vettek. Végig kollégiumba laktam, kikerültem a kezük közül, és igyekeztem a főiskolán is nagyon, nehogy kirakjanak a koleszből, mert akkor nekem régen rossz. Az albérleteket ugyanis nem tudtam volna megfizetni, az anyámék meg nem is akartak fizetni utánam.

Szerencsém is volt, meg jó eszem, így a pálya szinte sima volt, harmadévesen szerződést kötöttek velem, volt munkahelyem, és volt ösztöndíjam végig. Sugárbiológiával, az ételek a gyümölcsök sterilizációjával foglalkoztam, és jó helyem volt, tekintélyt szereztem, minden szépen ment a maga útján, csak a magány, a szülőtlenség fájt nagyon. Édesapai nagyikám Pesten lakott, amikor nagy beteg lett, velem kötött szerződést, és az pont akkor kezdődött, amikor a koleszt el kellett hagynom. Hozzáköltöztem, és ápoltam, majd három évet. A távozása után enyém lett a kis garzon a kilencedik kerületben. Igaz, felújításra szorult, de mégis az enyém volt. Azt még nem mondtam el, hogy nagyon szép lány voltam. Magas, karcsú, nagy mellű, fekete szemű, és a hajam vörösre festettem, ami nagyon illett hozzám. Sportoltam, hogy az alakom megmaradjon, és bizony sok fiúnak tetszettem, de akkor én még nem értem rá, sok dolgot kellett a helyére tennem, luxus lett volna, ha belesek valakibe.

A tulajdonképpeni bajok akkor kezdődtek velem, mikor a nagyi elment. Először csak féltem. Mitől? Mindentől. A magánytól, és a nagyitól, aki vissza-vissza jött. Nagyon erős volt bennem mindig a hit, és igazságtisztelő emberként éltem, és tisztességesen. Mindezt csak azért mondom el, hogy tisztább legyen a kép. A munkahelyemen becsültek, szerettek, amikor elmondtam a főnökömnek, hogy baj van velem, simán azt mondta, ne szólj senkinek, maradj otthon egy hétig, nehéz életszakasz van mögötted, pihend ki magad, és gyere , meglátod, minden rendben lesz.

De sajnos nem lett rendben semmi. A félelmek odáig mentek, hogy nem mertem kimenni az utcára sem. Elmentem hát orvoshoz, aki azt mondta, ezt a nagyszülőm halála miatti depresszió hozta ki belőlem, és adott egy halom gyógyszert, hogy most már minden rendben lesz. Otthon tartott betegállományban, több, mint egy hónapig, de a dolgok csak nem akartak rendbe jönni. Továbbra is féltem, mindig azt éreztem, mindenki engem néz, állandóan hátra-hátra néztem, mert az volt az érzésem, valaki követ. Ilyenkor heves szívdobogást kaptam, hogy biztos le akar ütni, vagy ki akar rabolni, szinte egy rohanásban voltam hazáig.

A kicsi garzonban minden a nagyira emlékeztetett, még az a betegszag is, ami egy fél év múlva is ott terjengett. Jött a szekrényből, a bútorokból olyannyira, hogy néha szinte hallottam a csosszanó lépteket, gyakran riadtan néztem hátra, mintha mögöttem állna. Tudtam, hogy ki kellene dobálnom a sok öreg göncöt, és át is akartam alakítani a lakást, csak le kellett volna választani a szobából egy kis hálófülkét, és a konyha falát összenyitni a maradék szobával, ami egy kellemes társalgóvá varázsolná , kevéske bútorzattal, máris olyan lenne, amit szeretnék. De egyedül képtelen voltam erre. Legalább a ruháitól kéne megszabadulnom. Egy este zsákba raktam egy köteggel, és lopva levittem a kukába. Máris jobban éreztem magam. Ki nyitottam az ablakot, hogy járja át a lakást a levegő. Gyertyát is gyújtottam. Alaposan ki takarítottam, és lefeküdtem. Egyszerre meglepett valami szorongó érzés, mintha a nagyi állna előttem, és halkan sóhajtozva mondaná „ Ki raktál a kukába? Hát ezt érdemeltem én?..” Rémülten gyújtottam a villanyt, és néztem szét, sehol senki. Mégis, mintha ott lenne, forogtam hátra… semmi. Aztán rohantam le, hogy kivegyem a zsákot, de már túl sok volt rajta a rápakolt szemét, nem leltem. Belehajoltam a nagy kerekes kukába, és kapartam a mocsokban, amikor egy lakó rám köszönt.
Jó estét, baj van? Mit keres? Segíthetek?
Azt hiszem beleejtettem a kulcsom, mondtam zavartan.
Öntsük ki, még talán előkerül, mondta a lakótárs.
Zavartan kotorásztam a zsebeimet, és megcsörrent a kulcs, óh! Köszönöm, jaj de jó, itt van, megtaláltam, bocsánat!- mondtam, és felrohantam a lépcsőházba. Még a fordulóban láttam, hogy értetlenül áll ott, és néz utánam.

Biztos megőrültem, szaladt át az agyamon a gondolat, nem akarok egyedül maradni, ebben a lakásban, félek, jutottam el a következtetésig. Felhívtam a barátnőm, hogy át tudna e jönni hozzám aludni, dumcsiznánk egy kicsit, de nem akart, azt mondta menjek én hozzá. Gyorsan összekaptam magam, hívtam egy taxit, és mentem Rékához.
Mi van veled, fogadott ijedten Réka, olyan vagy, mint a meszelt fal. Tudod hány óra?
Nem – mondtam - nem is néztem.
Éjjel tizenegy! Jókor jut eszedbe aludni hívni. Észnél vagy?
Ne haragudj. Azt hiszem lassan megbuggyanok.
Jó, jó, most ne filózz! Öltözz át, és bújj ágyba, majd dumcsizunk, elég későn van, én is jövök, csak letusolok.
Gyorsan ágyba jutottam, a lámpa fénye hangulatosan világította meg a szobát, hallottam, ahogy Réka halkan dúdolászik a csorgó víz alatt, még szólt a rádió is, azt hiszem hírek voltak. Összekuporodtam, és valami ólmos zsibbadás terült el rajtam, és mint a balta a vízben, úgy estem a mélybe, pillanatok alatt el is aludtam.

A reggel pihenten frissen ért, jó volt a szobán beömlő fény , már felkelt a nap, kávéztunk, és indultam haza, Réka meg munkába. A beszélgetés elmaradt, de megegyeztünk, hogy meló után összefutunk egy presszóban, és mindent átbeszélünk. Mint annyi mindenből, ebből sem lett semmi.

A lépcsőházban megint elkapott a szorongás, mintha attól tartanék, mit szól a nagyi, hogy nem aludtam itthon?
De hisz a nagyi nincs! Nem szólhat semmit!
Nyitottam az ajtót, és kitártam az ablakot. Elhatároztam, hogy megint leviszek egy zsák ruhát.

Meg is tettem, de nem lett könnyebb. Valami űzött hajtott, hogy ki innen, ki a lakásból.
Vettem egy biciklit, napokig tartott, mert hitelt kellett kérnem, az összeg hatvanezres nagyságrendű volt, és nem rendelkeztem annyi készpénzzel, az ötlet meg, hogy kell, sürgető volt, nem tűrt halasztást. Minden reményem abban volt, ha levezetem az energiát, ami bennem gyűlik, és elvonom a figyelmem, majd rendeződnek a dolgok.
Attól kezdve mindenhová biciklivel mentem. Nem tudom, hány ezer kilométert tettem meg a hét év alatt, amit végig kerekeztem, de sok görcsöt oldott fel az életemben. Először is szabaddá tett, mert nem voltam se időhöz se járművekhez kötve. Addig maradtam, ahova mentem, amíg kedvem tartotta, nem kellett az órát nézni, hogy elmegy a busz a metró, vagy a villamos. Másodszor jól átmozgatott, sokkal formásabb lettem, és nem utolsó sorban, pénzbe se került.

A munkahelyemen egyre nehezebben tudtam megfelelni a követelményeknek, valahogy nem ment az összpontosítás, sokat voltam betegállományban, lassan kérdésessé vált, maradhatok, vagy állást kell váltanom, de máshoz se nagyon tudtam volna jobb hozzáállást mutatni.
A sok kórház, idegi kezelés nem hogy javított volna rajtam, hanem, még rontott is. Több éves betegség, és vizsgálat kimutatta a kényszerességet, amit igyekeztek gyógyszerrel szinten tartani. Megbillent köröttem minden.

Az életem üres volt. Szerettem volna menedéket találni, de a szüleim nem láttak szívesen otthon, oda nem mehettem. A szerelemmel örök háborúba keveredtem, mert a szeretetéhségem a kötődésem olyan erős volt, hogy azt sokáig nem bírta ki senki. Pedig akartam, nagyon akartam családot, gyermeket, de a lelkemben nem volt rend, ezért az életemben sem tudott létrejönni a rendszer. Ebben az egészben az volt az érdekes, hogy tudtam, éreztem, mégsem bírtam tenni ellene semmit. Csak sodródtam, és az egészben az volt a félelmetes, hogy láttam magam a csapdáimmal együtt, mégis újra meg újra belesétáltam. Huszonnyolc éves voltam, amikor kezdődtek velem a bajok, harminckettőre már majdhogynem munkaképtelenné váltam. Egyrészt azt gondoltam, az orvosok nem képesek felismerni mi történik velem, ezért egyre gyakrabban mentem el természetgyógyászattal foglalkozó emberekhez, és csapódtam oda ezoterikus körökhöz, és mindenféle alternatív gyógymódot ígérőkhöz. Mondhatnám úgyis, hittem, minden mesében. Ötletből meg nem volt hiány. Isten, és hit keresésem olyan erős volt, hogy minden beavatást felvettem, amiről úgy éreztem, közelebb visz az éghez. De sajnos, nem éreztem, hogy segítettek volna.

A munkahelyem nagyon toleráns volt, nem küldtek el, de egy idő után – látva kínlódásom – felajánlottak egy gyengébb képességet igénylő állást, azt mondták, átmenetileg, amíg rendbe jövök, de valahol tudtam, ez mindörökre szól, mert nem éreztem, hogy bármennyit is javulnék. Az IQ tesztem ugyanakkor 135- volt.
A nyugtatók, és a különböző gyógyszerek, hangulatjavítók annyira lenyomtak, hogy nappal sokszor délig ki se tudtam bújni a lakásból, majd este meg nem tudtam elaludni.
Már nem is tudom mikor jött, de egyszerre csak ott volt, hogy különböző kényszereim lettek. Állandóan az volt az érzésem, hogy nem oltottam el a gázt, nem zártam be a lakás ajtaját, ezért mindenhonnan elkéstem, mert néha kétszer is visszamentem, hogy mindezekről bizonyságot szerezzek. Olyanná váltam, mint az űzött vad, rohantam el otthonról, majd vissza, hogy valamit nem csináltam jól, és meg kell nézzem, mert ha nem, akkor baj lesz, nagy baj.

Hatalmas szeretetéhségem volt, ami azt is jelentette, hogy sokat adtam, de sokat is vártam. Mivel szép, és kimondottan csinos voltam, nem lettem közömbös a másik nem számára, mivel minden partneremhez kényszeresen erősen kötődtem, hamar teherré váltam a számukra. Sajnos a mindennapos leveleimmel, SMS-eimmel az agyukra mentem, igen hamar kereket oldott mellőlem, minden normális pasas. Aki meg mégis maradt, mert élvezte, hogy ilyen vagyok, az kihasznált, és elvett tőlem, amit csak tudott. Bármit is tettem, mindig vesztes maradtam.

A sok közül volt egy, akivel azt gondoltam, talán tudnék élni. Össze is költöztünk, és elmondtam neki a lakás-átalakítási terveimet. Tetszett neki. Úgy döntöttünk ketten nekiállunk. Nem nagy dolog felhúzni egy válaszfalat gipszkartonból, és rátenni egy készen – viszonylag olcsón – kapható harmonika ajtót. A másik falat meg, csak el kell bontani, és máris kész a megálmodott élettér.

Gézának hívták, és gyógymasszőr volt, az egyik fővárosi fürdőben. Akkoriban sokat sportoltam, hogy az alakom megőrizzem. Futottam, és atletizáltam, és a futások után mentem a fürdőbe masszázsra, Gézához. Géza rendes volt, én azt hiszem szeretett engem, én őt azt tudom, hogy igen. Kényszeresen betegen kötődtem hozzá.
Az első része a lakás formabontásának kibírhatóan jól sikeredett, ezen vérszemet kapva nekiestem a második résznek is, bár Géza mondta, hogy várni kellene vele, mert az a nagyobb feladat. Nem hallgattam rá.

Időről időre szenvedtem attól, hogy nagy melleim a futások alatt ide-oda hullámoztak, majd az edzések után fájtak is, és alatta pedig erősen zavartak, belém bújt a kényszer, hogy meg kell kisebbíteni őket, mert mindig mindenki engem néz miatta. Ezt olyannyira tökélyre vittem, hogy teljesen belebetegedtem. Féléves nyüstölésemre az ideggyógyász javaslatára a plasztikai sebészetre kaptam beutalót, mell kisebbítésre. Mire be kellett feküdnöm, ki derült, hogy Gézával nem megy a papás-mamás, ugyanis Géza nem akart elvenni, nem akart gyermeket, és a végén arra is rájött, hogy nem tud velem együtt élni. Ahogy bekerültem a kórházba, el is költözött.

Nagyon nehéz időszak következett, mert a csalódás földhöz csapott, mint egy törött csésze, darabjaimra estem, és nem bírtam magam többé egészre összerakni. A plasztikai műtét nem lett tökéletes, egyik mellem nagyobb maradt, mint a másik, és ez szemmel látható volt, immár levetkezni is szégyelltem a lányok előtt is. A hegeim is csúnyák maradtak, kétrészes fürdőruhát nem tudtam hordani, az önbizalmam a külsőmet illetően romokba hevert. A lakásom félig szétrobbantva hevert, tégla és sitt dombokon jártam át, egyedül már energiám sem maradt a rendbe hozásra, elhatároztam, hogy elcserélem, azért is, mert az érzelmi kudarcom színhelyétől akartam szabadulni. Jóval értéke alatt adtam túl rajta. szinte bútorostól, így a nagyi emléke is ottmaradt a lakásban. Igen kicsi, szoba-konyhából kialakított minigarzonba mentem ahol a konyha talán kettő négyzetméter volt, a fürdő szintén egy tusoló, és egy mosdó, de külön WC-vel, a szoba viszont viszonylag megfelelő tizenhat négyzetméteres, gardróbbal beépítve. Nekem ez jó csere volt, még akkor is, ha tíz négyzetméterrel kisebb lett a réginél. Bútor alig kellett bele, egy nagy ágy, kicsi asztal, két három szék, és kész is. Kerületen belül maradtam, csak közelebb az éghez. Úgy is mindig arra törekedtem. A negyediken, lift nélkül, de ez se volt baj, a lépcsőzés is formába tartott.

A Géza nélküli években a vásárlásokkal vigasztaltam magam. Olyan kényszeres költekező lettem, ami teljesen eladósított már. Megvettem harmincezer forintos cipőt, és húszezres ruhát. Két év alatt kétszázezer adósságot szedtem a hátamra. Nagyon jól öltözött voltam, és az elegancia mellett szép, és intelligens. Mégis, a partnerkapcsolatom nem sikeredett sehogy. Iszonyú trauma volt, de nem kellettem senkinek. A kielégületlenséget abba vezettem le, hogy elkezdtem zabálni. Nem enni, zabálni. Mindent és mindenből sokat. Mikor az első kilók rakodni kezdtek rám, pánikba estem, hogy megcsúnyulok, és kényszeresen kihánytam mindent. Lelkiismeret furdalásom lett a megevett ételek miatt, bűntudattal, titokban ettem, majd elvonultam, és ujjam ledugva, titokban kihánytam.

Elviselhetetlen kínok jöttek az életem utolsó két évébe, a harminchárom, és a harmincöt között. A kényszerevést a kényszer ivás követte, amikor azt éreztem, napi 5- liter tisztított vizet kell innom, és attól megtisztul a szervezetem minden bajtól. A hátizsákomat teleraktam vizes üveggel, és mint az űzött vad, egyik ezoterikus klubból mentem a másikba,természetesen kerékpáron, mert más közlekedőeszközre nem bírtam költeni. A barátságaim is ilyen gondolkodásúakból válogattam össze. Eleinte volt is sok, hol egyik, hol másik kölcsönzött, mert a munkahelyen már nem tudtam ellátni semmilyen feladatot, egy éves betegállomány után rokkantságot állapítottak meg, ami igen alacsony nyugdíj összeg lett, nem volt ledolgozott időm, csak minimális, az is tele betegállománnyal. A lakás rezsijét is nehezen fizettem, már nem fűtöttem télen, és nem égettem villanyt, gyertyafény volt a lámpám. Az estéim szörnyűek voltak, ugyanis belépett az a kényszer, hogy minden este a polcokról leszedtem a közel hatszáz könyvet, élükkel északra az ablak alá pakoltam, majd reggel mind, precízen vissza a helyére. Mindennap. Különben nem tudtam elaludni. A kézmosási kényszer a könyvpakolás, aztán, hogy bezártam e a lakást, és a vízivás, valamint az állandó mehetnék, ha nem volt hová, akkor csak céltalan tekertem a biciklit a téli zimankóban is. És ez még nem volt minden.

Egyik nap, arra jöttem rá, hogy ha leveszem a mágnes karkötőm, rángatózni kezd a nyakam és a fejem. Alig tudtam megmosdani -ha levettem- a rángásoktól..
Két éve jártam a plasztika sebész nyakára az elrontott mell műtét miatt, hogy hozza rendbe, mert azt hittem, Géza azért hagyott el, hogy a melleim nem kellően szépek. A helyreállító műtéttől reméltem, hogy visszajön hozzám. Ő persze tagadta ezt, de én tudtam, hogy ez az igazság. Gézához mindig visszajártam, nem szakadt el a kapcsolat, a barátságunk megmaradt. Végre az orvos rábólintott a helyreállító műtétre, a hegeket kivágják, és a nagyobbikat lekicsinyítik, hogy egyformák legyenek. Óriási várakozással voltam, reméltem, hogy hamarosan összeköltözünk, és azzal zaklattam az asztrológusokat, mikor fogok szülni? Mert itt az idő, hamarosan harmincöt leszek, ami a gyerekvállaláshoz már kissé késő is, de még mindig nem veszett el semmi, ha most sikerül. És nagyon akartam, hogy sikerüljön. Az Istenkeresésem olyan szintre jutott, hogy néha hangokat, üzeneteket hallottam, és hittem, hogy ott vagyok, közel hozzá, megtaláltam. A beavatások, a tanfolyamok anyagát ittam, elhittem mindent, ami azzal volt kapcsolatos, hogy megtalálom

Nagyon bántott, hogy az adósságaim ne tudtam törleszteni, mert a barátaim voltak a hitelezőim, és tudtam, egyikük sem gazdag, nagyon akartam, ne legyenek gondjaik miattam..
Így akadtam össze egy ügynökkel, aki arra agitált, hogy lépjek be a csapatába, a víztisztító berendezések eladásával minden gondom megoldódhat, jó a jutalék, még az elején tart nem telített a piac, és minden gondom megoldódhat. Meg is egyeztünk, ha kijövök a kórházból, elindulunk az üzlettel.

A plasztika helyreállító műtét az orvos szerint sikerült, nagyon vártam az eredményt, és tele voltam reménnyel. Amikor levették a kötést, és a varratszedés ideje is eljött, hatalmas csalódásom volt, mert a melleim felemások lettek megint, és két hónap eltelte után a hegek szétcsúsztak, ugyanolyan csúnya lett, mint előtte. Az orvos azt mondta, ilyen típusú a bőröm, nem tud mit tenni, ez már így marad. Innentől soha nem vettem le a melltartót, még éjjel sem, annyira röstelltem. Mély depressziós állapotba kerültem. Gézával ugyan megmaradt a barátság, de nem költözött vissza hozzám, úgy hallottam, volt is valakije. Görcsösen akartam gyereket, de még férfi se jött az életembe.

A víztisztító berendezések árusításába azért beleszálltam, százhúszezer forint volt egy darab, kettőt kellett ahhoz, hogy indulni tudjak, egyet mindig vittem, hogy be tudjam mutatni, egy meg azért volt tartaléknak, ha valaki venne, legyen originált, aminek az árából azonmód tudok egy másikat beszerezni.
Az adósságom óriásira duzzadt, már az én bevételeimhez mérten, egyszerűen enni nem volt mit, hogy ha törlesztettem valami kicsit a hitelezőimnek. Egészen lefogytam, mert alig ettem, gyakran el mentem a Krisnások ételosztásaira, az is segített valamit. A kényszereim elviselhetetlenné tették az életem, bár az orvosok mindent megtettek értem. Az időszakos lerokkantolásnak is vége lett, újra mennem kellett a bizottság elé, féltem, ha megszüntetik, mit fogok tenni, senkim nincs, és munkára teljesen képtelen voltam.

Isten mindig jó volt hozzám, segített. Végleges lett a leszázalékolásom, de egy gonddal több, mert a skizoiditást, mint kifejlődött betegséget is kihozták. A végleges rokkant nyugdíjam az éhenhaláshoz sok volt, de a létfenntartáshoz kevés. Üzleti érzékem sem volt igazán jó, a víztisztító a nyakamon maradt, egyet se tudtam eladni. A hitelezőim lassan, minden türelemből kifogytak, és közölték velem, immár kissé haragosként, ha nem fizetek, beperelnek. Nem volt kétséges, ez az otthonom végét, elárverezését jelentette volna. Még egy utolsó cérnaszálba kapaszkodtam, kétségbeesésemben bementem a kollégiumba, ahol valaha laktam, hátha valaki ad kölcsönt, vagy vesz tőlem egy gépet, és akkor megmenekülök a szégyentől.
Valahogy reménykedtem. Nem is tudom miben, de vártam valami csodát, hogy vége lesz ennek a rémálomnak, és lesz egy szép új életem.

Már nem volt telefonom, sem a lakáson, sem a zsebemben. Mikor elindultam, egy délutánra Géza mobilját kértem el. Mégis, ha valami van, vagy segítség kell, tudjak szólni a kapcsolatomnak, vagy a hitelezőim egyikének, hogy viszem a pénzt. Nem is tudom mit reméltem, de nem jött be semmi. Nem jártam sikerrel. Döntenem kellett. Álltam ott a kollégium folyosóján a kora őszi napsütésben. Néztem ki ablakon. Letettem a holmim, és bámultam az alattam zajló életet, amiből ki voltam rekesztve, a visszajutás minden reménye nélkül. Úgy éreztem magam, mint egy szerkezetből kimaradt felesleges csavar, amire nincs szükség. Lépnem kellett, és léptem. Hirtelen, nem is gondolva semmire. felugrottam a nyitott ablakba, és kiléptem a semmibe. Négy emelet, pillanatnyi zuhanás, és……

Azalatt a néhány villanásnyi idő alatt már bántam, de nem volt visszaút.

Lebegtem a tér felett, és láttam, ahogy összeszedik, azt a valamit, amivé lettem. Géza telefonja amire annyira vigyáztam, nem sérült meg. Működött. Tőle tudták meg, ki is voltam, ő azonosított.

Most, csak annyit tudok üzenni , szeretlek titeket, mindent köszönök. És hogy Jézus jó!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

molnarfull@gmail.com

(Molnár Péter, 2008.11.22 13:14)

Egy élet rétegei, belülről kifelé haladva.
Egy lélek bugyrai, bentről kifelé tekintve.
Elképesztő életismerettel, és megjelenítő erővel ábrázolva.

....

(MoMo, 2008.11.22 09:59)

... hogy én ma mennyit sóhajtozok...
olvaslak... és ölellek...

mosolygós emo