Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vakember szívárványa

 

Taligás Kázmér lassan, a botjával ide-oda koppantva lépegetett a troli megállóba.Csendes, kissé fülledt kora nyári délután volt, műszak vége, özönlött a nép a munkahelyekről.Taligás Kázmér beleszimatolt a levegőbe, és erezte, mennyire vibráló, mennyi feszültséggel teli minden.

- Vihar lesz,- dörmögte csak úgy magának. - Nem is kicsi.

Kitapogatta a megálló tábláját, és várta a tömegben, jöjjön a troli. Már tapasztalatból tudta, az első ajtó hova esik, mindig ott szokott feltápászkodni, és általában helyet is kap, rögtön az első ülésen. Mivel a végállomásig megy, kényelmesen elhelyezkedik, a megállókat sem kell számolnia, elengedheti magát.

Várakozás közben végig analizálta a napi közönség hozzá közel álló tagjait. Ismerte a lépéseiket, a hangjukat, az illatukat, tudta, ki az, aki nincs ott, hiszen évek óta ugyanazok, nagyjából ugyanabban az időben, és ugyanitt, az első ajtó mellett.

Ma figyelme egy régi, kedves illat felé irányult.

- Ő az! Itt van! Futott át az öröm rajta.Majd egy hónapja nem érezte. Meg kéne szólítani, hogy van? Utoljára betegen találkoztak, és az óta nem volt.

- Ibike! Szólt hangosan. Hogy van Ibike?

Mindenki rá nézett, kicsit csodálkozva, ő pedig az  irányába fordult. Valaki finoman megérintette a karját.

- Jól vagyok Kázmér, már jól vagyok!

- Istenem! Örülök! Hiányoltam, aggódtam magáért.

- Köszönöm Kázmér, minden rendben. Hogy van a kedves mama? Maguknál minden oké?

- Hát, nem mondanám. A mama gyengül. Múlik az idő Ibike! Kopunk, öregszünk. Szegény mama is nagyon elkopott.

Közben csendesen bejött a troli, csattantak a nyíló ajtók, Kázmér összecsukta a fehér botot, és megkezdődött a felszállás. Kapott helyet is. Ibikével elveszették egymást, nem érezte .

Ablak mellé ült, és mellé is ültek már. Egy férfi. Érezte a szagáról, sört  ivott, és dohányzott. Biztos a „Zöldemberben” ücsörgött egy órácskát, mosolyodott el. Aztán, kifelé figyelt.

Morajlott dörgött az ég. Látta, érezte a vastagodó sötétedő piszkos pamacsokat az égen, alulról jöttek, egymásba sokasodtak, tornyosultak, és éles fényhasábok hasadtak ki, sisteregve cikk-cakkban, a feketéllő égből.

Mint egy szétrepedt görögdinnye, gondolta. Meglepődött magán, milyen tisztán képes még mindig felidézni a színeket. Egyre feszültebben figyelt. Rájött, ahogy koncentrál, az agyával, a homlokával, a bőrével érzi a képet. Egyre izgatottabb lett. Közben észrevette, hogy a troli ablakán megjelentek az első cseppek.

Tudta, hogy esik, a víz szaga előbb érte el, mint ahogy a képet látta volna. Mint egy gyémánt függöny, suhant az agyába a kép megint. Ferde csíkban esett. Látta a csíkokon át az utca házait. A dohány utca körül járhatnak. A megállóban ázott emberek szálltak fel, érezte a ruhákból kiolvadó párákat, a parfüm, a deó illatát, és az izzadtságot is. Azt is, ha öregember ért melléjük. Annak más  volt.

Érezte a homlokán, hogy űrül a "vizeshordó" odafenn, alább hagyott a zuhogás, és világosabb lett. Aztán, már csak szemerkélő, szitáló, finom permetté vált, és hirtelen megérezte, meglátta, hogy kisüt a Nap! Talán másodpercek teltek el, amikor bevillant egy hatalmas, színes pántlika az égre. Olyan csodálatos volt, hogy önkéntelen tört ki belőle a kiáltás!

- Emberek! Nézzék, milyen csodálatos  a szivárvány! 

Mindenki rá nézett először, hogy mi baja, aztán ki az ablakon. És tényleg!  A fekete égen, egy vékony résen, besütött a Nap, és egy szivárvány hatalmas íve rajzolódott ki az utcák felett!

Felbolydult az utazóközönség.

- De hiszen maga vak, honnan tudta? Vagy talán nem is vak? Nahát!  Ki hallott ilyet?

- Még hogy látja, ne röhögtessen, -mondta egy köpcös méltatlankodó férfiú.

Többen megdöbbenve nézegették, majd az ablakon át a csodás égi jelenségre bámultak.

- Csoda! Csoda történt! Kiáltotta egy idős hölgy - áldassék az Úr neve!

- Az hát, csoda! No ne röhögtessen mama, - vetette oda egy suhanc. Majd felállt, és hátrafelé indult.

Kázmér, egy pillanatra elvesztette a mosolyát, majd levette a fekete szemüvegét, és felállt. Az emberek automatikusan szétváltak előtte.

- Csakugyan vak! Nézzék!  - Mondta majdnem suttogva egy nő.

Kázmér glaukómás szeme formátlan golyóként dudorodott, és kifejezéstelen tekintettel meredt az őt nézőkre.

Hirtelen csend lett. A troli, lassan a végállomásra ért. Egy pillanatra megállt minden, mint egy kimerevített kép.Taligás Kázmér lassan, komótosan, tapogatva leszállt. Feltette a sötét szemüveget , elengedte az összehajtott fehérbotot, ami kirúgta magát, és kaszáló, tapogatózó mozgatásával, -kipp-kopp,- kipp-kopp- elindult hazafelé. Fejét magasra emelve, arcán széles, derűs mosollyal, érezte, nézte, a fölötte ívelő égi szépséget.

A végállomáson bámészkodó, meglepődött emberek, csak akkor indultak útnak, amikor Kázmér mögött becsukódott a Pest bérház széles kapuja.

 

2010.05.30.