Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vizek zúgásában

 

Fenyvesek közt dalt sír a szél
víz zúgása múltról mesél.
- Fehér habok, vad örvények -
szép természet szent törvénye
krónikát mond, élni tanít.
 
Vízen át, egy régi fahíd,
- kecses íve míves munka –
által visz, egy gyalog útra
Visszavisz a rég elmúltba,
ősi múltba, viking létbe.
 
Égig érő sűrű erdő,,
nyulat, szarvast, disznót, rejtő,
karcsú, fehér, nyírfaerdő,
madárdaltól zengedező.
Sűrű erdő mélye hallgat.
 
Levegőben édes illat,
- elnémulok jómagam is –
közel az ég, az Isten is.
Úgy oldódok fel a tájban,
mint porszem, a pocsojában.
 
Magába szippant a vidék.
Kívánom, hogy így maradjék.
Nőjenek égig az erdők
zöldüljenek dús legelők,
erdők vadja szaporodjék!
 
Valamikor, réges-régen,
Istentől, a teremtésben
az ember mindent megkapott.
Nem ápolja, nem vigyázza,
oly sokszor porig alázza.
 
Pusztulás vár, e világra.
Belehal ember, és állat.
 („Lenni, vagy nem lenni?”
 Ez hát a kérdés,
s a pusztításra
oly nagy a kísértés.
Állj meg most, ember!
És ne menj tovább!
Maradjon ivadékodnak is
                így, ez a szép világ!)                     

Sverige 2014 06 01