Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

Volt egyszer egy Tabán – Léván

 

 

„Nagyszüleim, szeretteim, és egy békés, szeretetben gazdag, becsületes, otthonát és szülőföldjét szerető dolgos közösség emlékére” a történetet elmesélte: Cz Koncz Julianna.

 

Csodaszép, és egyre jobban fájó emlékek kavarják fel a lelkem.Megtalálnak ébren, és elő jönnek álmaimban, és fájnak, mint a megfagyott könnyek. Emlékezem arra kicsi nemes közösségre a Lévai Tabánban.
E városrész a magyar Rét és a Mező utca között terült el, de magáénak mondta a Polgár, a Tátra, és a Bottka utca lakossága is. Többnyire református közösség volt, főleg földművesek.
Talpig becsületes, szorgalmas, és hívő emberek. Család és emberszeretők, egyházukat támogatók. Békében és barátságban éltünk a Tabán többi lakójával, az ott élő egy-két iparos családdal is. Egyszerű dolgos hétköznapjaink voltak, és mindig megtartottunk minden szabályt, adtuk a „királynak” ami illette, és Istennek is ami neki járt.

A csendes akkori – még autóktól mentes – utcákon vidám gyermeksereg játszadozott, igen sok játékot ismertek, és csak színlelt szigorral lehetett őket esteledvén, beparancsolni az otthonukba. Gyakorta volt, hogy az udvari sopákból kikerültek a gazdasági gépek, és átalakultak színpaddá .A gyermekek színházat játszottak, műsoros délutánokat tartottak, ezzel szórakoztatták  szüleiket.

Ebben a kicsinyke városrészben Kucsera bácsi – régebben Shultz néni – vegyeskereskedésében, mindent megvehettek, amire a kis közösségnek szüksége volt. A földművesek abban az idősen élelmiszerekből jóformán teljesen önállóak voltak. A gabona a gyümölcs a zöldség megtermett, megadta a mező, a kemencékben sült a finom kenyér, a húst megadták az udvar szárnyas jószágai, de Polgár utcában volt pék is, Dinkó bácsi, a bolgár,csodás kenyereket, és kenyér lángosokat sütött. Olyankor , ha szedte a kemencét, beborította az utcát a megnyugtató kenyér illat, ami úgy terült szét, mint a hajnali harmat. Vitt lisztből is sütött.

Az istállókban 2-4 tehénke adta az igazi habos illatos tejet, amit vittek a város távolabbi részeibe is, mert tejért, tejfelért a házakhoz is eljártak, a módosabbak meg odakérték a lakásukba reggelente. De jutott a piacra is, tolták a nagy tejeskannát, kettesével a kerékpárra kötve, vagy taligába rakva, és a hosszúnyelű félliteres, literes vagy két decis mérőkanállal kiosztva.

A tágas baromfiudvarokon a tyúk, a kacsa, és libák sokasága biztosította a húst a tojást, és természetesen a röfögő négylábúak sem hiányoztak
Ősszel, a kemencékben sült piros libapecsenyét, négy fertályra vágva, már alig várták a Lévai ínyencek. A hentesnél a Tabániak többsége, csak marhahúst vásárolt. Balaskó boltjában, a Bottka utcában,  a zöldpaprika mellé, finom friss töpörtyű volt kapható A Tabánnak volt cipésze, szabója, varrónője, szíjgyártója is, aki a paripák szíjait és ruházatát készítette és javította.

A kovács, Mészáros János, a Rét utca sarkán lakott Fontos személyiség volt, ugyanis ő tartotta rendben a lovak cipőjét. Nagy szükség is volt rá, mert a földművesek megbecsült segítőtársa a ló volt. Az istállókba 2-4 lovacska ropogtatta az abrakot. Vasárnap kora reggel a legények lovakra pattantak, és lementek a Piricre, a Libamalomhoz, és – az akkor még nem szabályozott – patak vizében tisztára mosták kedvenceiket.

Piros paprikát Pétya, és Petrás néni házánál lehetett kapni, ők a Polgár utcában laktak.Tabán lakói, rendezett, fasorral ékesített utcában, átlag kettő szobás, konyhás lakásokban éltek. A nyári konyha, szinte minden lakás tartozéka volt. A földműveseknél nagy kamrák, és istállók, a baromfiknak ólak, és a disznóknak fialtatók a gépeknek sopkák, luresztök álltak. A baromfi udvar mögötti kertekben őszig illatoztak a szebbnél-szebb virágok. a nem permetezett fákon, szinte kínálták magukat a gyönyörű gyümölcsök.

A természetes módon trágyázott földből óriási sárgarépákat, gyökereket, vörös és fokhagymát szedtünk. Az udvaron- nagyszüleimnél- a hatalmas szederfa nyújtotta a hűst nyaranta, télen pedig a kikötött faggyúra meg a szalonnára madarak tucatjai jártak, amit élvezettel figyeltünk az ablakból.

Télen, a disznóölések idején, a gyermekek fejükre húzták a dunnát, mert nem szerették hallani az állatok visítását. Később azonban a pirosra sült malac fülcimpára  már ők is ott lábatlankodtak a böllér körül. Estére összegyűlt a család, és a rokonok A levegőbe fenséges illatok keveredtek. A gazda- a bőséget megköszönve Istennek – megnyitotta a lakomát. Ilyenkor toros leves volt, a frissen sült, vagy főtt hús, természetesen pálinkával, vörös testes borral, egésznap locsolgatták a torkukat.

A főtt húsokhoz igen ment a torma,a gyengébbeknek húslevessel leforrázták, hogy ne csípjen annyira. A felnőttek úgy tartották igazinak, ha a torma könnyet csal a szemekbe,és kissé megfacsarja az orrot is. Az illatozó sült pecsenye, májas-véres hurkával, kolbásszal, uborkát és céklát kívánt- Az volt csak az igazi finomság. A toros káposztáról már ne is beszéljek. Mert kellett az egészséges étel, télen, a hideg meg a keményebb paraszti munkákhoz az adta az erőt. Nem volt ott elhízva senki sem!

Estefelé a toros káposztára már igencsak csúszott a finom Lévai bor, amit Nixbróton, Kákában,vagy Ó-Léván termeltek. A gyermekek a szüretkor lefojtott édes mustot kortyolgatták. A  házi túróval, tejfellel, tojással készült, hajszálvékonyra nyújtott, mazsolás, remegő túrós rétes, és a sok finomság után, a bor pillanatok alatt elfogyott, és utána jött a nóta. Az egyszerű földművesek szép énekei a munkáról az életről, a szeretetről és a szerelemről szóltak. Másnap aztán széthordtuk a kóstolót, mert a szomszédok a rokonok mind kaptak olyankor.

A szombat délután a takarításé volt. Az utcák, a tisztára sepert porták, udvarok, így várták a pihenés napját, a vasárnapot. Vasárnap a Tabán apraja-nagyja, ünneplőbe öltözve elindult a templomba. Odahaza csak a finom vasárnapi ebédet készítő maradt. Az asszonyok váltakozva jártak templomba, vagy a hajnali misére mentek, hogy időben az ebédfőzés munkálataihoz tudjanak látni. A templomban lelkileg feltöltődött, megerősödött emberek, új erővel láttak ismét munkához.

Czeglédi Pál esperes,  Szabó Antal, és a többi lelkész, a gondnokok,  és a presbiterek segítségével pásztorolták a híveket. Tevékenységük, hívatásuknak megfelelően elsősorban a lelkiekre irányult, de becsületesen, és odafigyeléssel sáfárkodtak, gazdálkodtak az egyház vagyonával, melynek állapotáról lelkiismerettel évente tájékoztatták az egyház tagjait. A Lévai reformátusok Tabán kálvinisták, mindig szerették egyházukat, a nehéz időkben is szívükön viselték az ősi eklézsia sorsát.

Gyermekeik a református óvodát, elemi iskolát látogatták. Pekarik Vilmos igazgató 1-4 osztályosok szeretett tanítója volt. Vida Róza, kultúrfelelősként délutánonként foglalkozott sokat a tanulókkal. Az iskola tanácstermének nagy színpadán sikerrel szerepeltek. Ilyenkor a zsúfolásig telt teremben a szülők boldogan tapsoltak gyermekeiknek. Természetesen az egyházvezetők is büszkék voltak tanulóikra. Az ötödik évfolyamban a szigorúnak mondott Dóka tanító úr tevékenykedett. Az óra közötti szünetekben a tágas udvaron a  tanulók istápolták a kis óvodásokat, mivel egy nagy osztályterem az övéké volt. A gyermekek örömmel jártak iskolába, amely, egyházi iskola lévén a hit terén is betöltötte  küldetését.

A Tabáni férfiak nem igen jártak kocsmákba. A Kálvin udvarban levő otthont látogatták, ahol vasárnaponként újságolvasás közben megvitatták a világ dolgait . Kipihenték a hét fáradalmait, gondjait, és ápolták az emberi kapcsolatokat is.

A leányok és ifjak tagjai voltak az egyház által létrehozott ifjúsági egyletnek. Gyakoriak voltak ott a táncmulatságok, ahol gyakran házassággal végződő kapcsolatok köttettek. Ezek mind erősítették az ősi hovatartozást.

A házaspárok, és az asszonyok találkozóhelye a parókia volt, teadélutánokon jöttek össze . Jó idő esetén a parókia gyönyörű parkjában terítettek. Az asszonyok a tea mellé felpakolták a magukkal hozott sütemény és pogácsa remekeiket. Ilyenkor énekelték az ősi dalokat, és emlékeztek a múltról, élték a jelent.

A fiatalok gyakran közös kirándulásokon vettek részt. Odahaza is, és az iskolában is becsületességre, felelősségtudatra, a haza szeretetére, embertársaik tiszteletére nevelték gyermekeiket.

Ilyen volt Léván a Tabán!

Aztán jött a világégés.

A második világháború borzalma. A front áttörésekor 1945 márciusában a Tabániaknak is el kellett hagyniuk otthonaikat. Mindenüket hátrahagyva, a legfontosabbat kocsira taligára rakva, gyermekkocsiba, hátizsákba gyömöszölve, útra kellett kelniük az ismeretlenbe. Lévától kissé távol eső falvakban, jó embereknél találtak befogadásra. Hetek múlva térhettek vissza, kifosztott, megváltozott otthonaikba. Az udvarok üresek lettek, nem kukorékolt a kakas, nem kotkodált a zsémbes tyúk sereg, oda lettek a tehenek a disznók és a hátrahagyott lovak is. Az istállókba a megmaradt állatoknak fájt a lába. a maradék állatok összekeveredve leromolva álltak. A megszokott 4 tehén helyett 1egy vagy kettő maradt, amit annak idején úgy vezettünk el magunkkal, de soknak azok közül sem kegyelmezett az élet, volt amit lelőttek, és megettek.

A leleményes Tabániak nem csüggedtek. Útra keltek, és a szomszédos falvakban amit a háború jobban megkímélt, felvásárolták a megmaradt, vagy eldugott baromiakat,malacokat, borjakat, így lassan újraindult minden. Állatokkal teltek meg az udvarok

Aztán jött az 1947-es esztendő! Amit rebesgettek, és ami hihetetlennek tűnt, megvalósult! A Tabán, a siralom völgyévé változott! Az öreg Tabán lakói testvérként sírva borultak egymás nyakába. El kellett hagyniuk szülőföldjüket! Siratták az otthonukat, véres verejtékkel újrateremtett földjeiket, őseik sírjait,a jó szomszédokat akikkel együtt éltek, jóban rosszban. A legfájdalmasabb az volt, hogy sokuknak szeretteiket is itt kellett hagyniuk.

Akkor kezdett haldokolni a jó öreg Tabán! Elvesztette régi arculatát. Hamarosan el tűntek a családi házak. Helyükön semmitmondó monstrumok állnak, melyekben még a közeli szomszédok sem ismerik egymást.

A Rét (Mátyás király utca) és a Mező utca ugyanazokon a helyeken maradtak. A régi Tabániak  lábnyomai ott rejteznek valahol! Ma már kevesen tudják felsorolni az egykori utcák lakosainak a nevét.

Hol vannak Vácziék, Gutraiék, Tóthék, Mészárosék, Tolnaiék,  Bálinték? Sokan idegen földben pihennek. Ők a régi csodálatos Tabánt láthatták álmaikban, ahol békességben, megértésben együtt tudott élni ez a közösség.

Húsvét vasárnap az Úr feltámadt, s békéje van a világnak? Zúgnak a harangok, az utcák benépesülnek, mindenki a templomba igyekszik. S ahogy közeledünk az ajtó felé „E húsvét ünnepén…” nem, nem ezt éneklik!

Tele Isten háza, de erőteljes zokogással vegyítve hangzik "Te benned bíztunk eleitől fogva”! Zengett az ének ebben a szomorú gyülekezetben, hiszen még a nagypénteki lepel is ott volt a szószéken .A pap is elbúcsúzott a gyülekezete kétharmadától.

Délután a temető sírhantjaitól búcsúztunk.

Szegény apám! Ha látnád, mi lett belőlünk! Földönfutók! Anyám zokogva roskadt a nefelejccsel teli hantra. Már könnye se volt.

Hétfő, húsvét hétfő. Megjelentek a Magyarországi teherautók, csendben rakodtak a sofőrök. Az állomáson szögesdróttal körülkerített vagonok, szuronyos őrök vigyáztak, hogy vissza ne szökjünk.Drága öreg nagyapám oda jött a dróthoz, szólongatott.
- Gyere, kislányom, hoztam meleg vacsorát.
Erősen megkapaszkodott a drótban, mert ez már meghaladta az erejét. Remegő kezéből elvettem a kis kosarat, nem búcsúztam, nem köszöntem, nem jött ki hangom. A sok mondanivalóból csak annyit kiáltottam, vigyázzatok nagyon!

Hajnalodni Kezdett, megindult a vagonok sora- Emberek, meggyötört, megalázott, Lévai magyarok, öregek és fiatalok, meggyötrött , megsebzett lélekkel, háborogva.

 

Tompa Mihály verse jutott eszembe : „Neked két hazát adott a végzet, nekem csak egy volt, az is elveszett”

 

„Emlékszel még Uram, mi esett

meg rajtunk, tekintsd meg

és lásd meg gyalázatunkat

A mi örökségünk idegenekre szállt

házaink a jövevényekéi”

 

Jeremiás siralmai 5:1-2

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

uci007@lajt.hu

(uci, 2009.08.13 07:42)

Drága Zsókám,Zórád Ernő csodálatos képei jutottak eszembe.Egy most is itt lóg a szobám falán, erről az elpusztított világról.