Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zárszámadás.

Vasárnap van. Advent utolsó vasárnapja. Már mindenkinek kész az
ajándék, akit megajándékozni akartam. Boldog pilledés vett erőt rajtam, az idén is sikerült valahogy örömet szerezni, legalábbis reményeim szerint. Apró dolgok, mégis azt hiszem, olyanok, amelyeket az ember szeretne, de magának nem vesz meg.


  Megdaráltam a diót, a mákot, felpucolva a hal, és kisütve a mákos
guba tésztája is. Minden kellék készen áll. Kedden még a bejgli készítésé lesz a nap, és szerdán az első vendég. A napok a boldog készülődés hatása alatt csak úgy repülnek.


   Kinn ropog a hó, az etető tele madárral, a kert csodaszép a hulló hóban, igazi karácsonyi a hangulat. Kicsit fázom, spórolni kell a gázzal, kinn mínusz tíz, benn plussz16 fok van, de ha mozog az ember, épp' jó. Percekre megállok, és lesem a tetőn magasodó növekvő hópaplant,
hallom, ahogy utca elcsendesül, mintha, a puha hó elnyelné a város zaját. A faágak fehér kontúrt kapnak, és az apró gallyakon, mint a csipke, rakódik a hópehely.


      Régi barátom nem jelentkezett. Lelkiismeret-furdalásom van, mi lehet vele. Felcsengetem. Nagy sokára veszi fel, a hangja elkent, alig értem. Ha nem tudnám, hogy nem él az itallal, joggal gondolhatnám, felöntött a garatra, de tudom, így megijedtem.
     Jól éreztem. Baj van. Illetve volt. Agyvérzése lett. Hál' Istennek túlélte. Nem bocsátom meg sokáig, hogy elhanyagoltam


     Mióta eszmélek, mindig lelkesen és aprólékos gonddal dolgozom. Mindig sokan voltunk az ünnepek alatt, amire jólesett készülni, mégis, minden ünnep úgy ment el, üresen, hogy nem adott semmit. A társ ilyenkor mindig dolgozott. Kiszolgáló személyzetté váltam, a
munka ment, az étel ízlett, a vendégek ettek, és elmentek. Nem voltak
jó, kellemes, szeretetteljes beszélgetések. Amolyan "hogy vagy?" -kérdések, amire a választ se várja meg a kérdező. És elment az ünnep Kifáradtam, és magányos maradtam.
   Az év többi napja sem volt más. Éltünk, dolgoztunk egymás mellett. Én a hiánnyal küzdöttem, a másik - mások - mással. Kiüresedett életek peregtek előttem, és azt gondoltam, ilyen a sorsom, ezt kell elfogadni.


   Sok év telt el így, amikor azt gondoltam, nem lehet, nem mehet tovább. Szakadtunk. Megvártam, amíg a gyermekek a lábukra álltak, legyen, maradjon a stabil háttér-tudata. Nem hittem, hogy tudják. Látják. Tudták. És szinte csodálkoztak, hogy eddig ment a szekér.
   Nem okoztam az öreg szülőknek sem tragédiát, hogy megérjék. Mind
elmentek már. Nem kötött hát semmi. Megbeszéltük. Simán ment, harag és
szitok, odamutogatás nélkül, kulturáltan. Ahogy illik. Pedig féltem tőle. Nem kicsit. Először nem hitte, amit halott, aztán pár nap után belement. Átgondolta mik az esélyek, mik a lehetőségek. Segítettem neki a pakolásnál, a költözésnél. Elnéztem, mennyire elszokott a
gyakorlatiasságtól, és mennyire gyámoltalan. Jót fog tenni neki, ha önállóan kell megoldani a dolgait. Még hálás lesz egyszer érte.


   Megdöbbentett, mennyire nem hiányzik. Azt hittem, nagyon furcsa lesz, várom majd haza, mert sose tudtam addig elaludni, míg meg nem jött. Mindig agyon aggódtam magam. Felelősséget éreztem a sorsáért, mint egy kisgyereknek. Mert az volt. Letette magát a kezembe, és ezzel szusszantott, mint akinek megoldódott a dolga egy életre. Én meg felvettem, és cipeltem, minden gondjával, bajával tovább a hátamon,
mint egy odanőtt batyut, ami egyre nehezebb lett, mert a batyuban ott
volt az egész családja. Az fáj, hogy próbálok keresni egyetlen szépet
a negyedszázadnyi időben, csak egy mozzanatot, amibe kapaszkodhatnék, hogy volt, létezett, de nincs. Nincs egy fennmaradó emlék sem. Üres. Luk az életem szövetén. Fekete luk, ami mindent beszippantott, és nincs nyoma, hogy éltem.


   Ez lesz az első egyedül-karácsony, ahol béke, és szeretet lesz jelen, igaz ajándékok nélkül, de kinn-benn melegben, a fiammal.

   Az ünnepek alatt eljön egy-egy barátunk, akik kiállták az évek próbáját. A lelkem most nyugodt, nem háborog, és tiszta vagyok minden rosszízű gondolattól, bánattól. Lenyugodtam, azt hiszem.
   Kicsit fájt a gondolat, hogy magányos leszek a szeretet ünnepén, aztán rájöttem, az igazi magány akkor volt, amikor annyian voltak köröttem, és mégsem értem el, és ők sem találtak meg engem..

 
   A hó kinn lassan, puhán, egyfolytában esik. Mindent betakar. Már semmi sem látszik, minden, minden alatta van. Kristálycsillogással jön a fény, a karácsony, szent várakozása, hófehérben.
   Tavaszig nem jön enyhülés. A tavasz majd zöldbe-borija az elkorhadt avart, és új élet fakad, új remény...

 

2010-12-18